A Blogturné Klub ezúttal az Ulpius-háznál megjelenő, Heidi McLaughlin Forever My Girl - Örökké a csajom című könyvét mutatja be Nektek - a már megszokott formában. A turné keretein belül október 3. és október 17. között 8 állomáson olvashattok véleményt a könyvről, s közben tudhattok meg érdekesebbnél érdekesebb információkat Liam és Josie történetéről.

No és hát ne feledkezzünk meg a nyereményjátékról sem! Ennek részleteiről a poszt alján olvashattok!

Heidi Mclaughlin: Forever my girl - Örökké a csajom

Kiadó: Ulpius-Ház Könyvkiadó 
Oldalak száma: 300 oldal
Borító: Puhatáblás, ragasztókötött
Súly: 240 gr
ISBN: 9789632548319

Fülszöveg:

Sosem hittem volna, hogy rocksztár lesz belőlem. Az egész életem előre eltervezett volt. Futballozás a főiskolán. Bekerülni a Nemzeti Futball-ligába. Házasság a középiskolai szerelmemmel, majd boldogan élni, míg meg nem halok.

Mindkettőnk szívét összetörtem aznap, amikor közöltem vele, hogy elmegyek. Fiatal voltam. A magam szempontjából jó döntés volt, ám kettőnket illetően nem volt az. Lelkem bánatát zenében sírtam el, de őt soha nem feledtem. Az illatát… A mosolyát…

Most hazafelé tartok.

Tíz év telt el.

Remélem, képes leszek mindezt elmagyarázni neki ennyi idő után.

Még mindig utána sóvárgok. Ő az én örök szerelmem…

A könyvről:

"Life is not a dress rehearsal." ... vagyis, az élet nem egy színdarab főpróbája, az élet itt és most zajlik, egyszeri és megismételhetetlen. Most kell jól csinálnunk, most kell úgy alakítanunk, hogy a legtöbbet hozzuk ki belőle, most kell meglépnünk minden lehetőséget, ami kínálkozik.
Ha álmodunk, tennünk kell, s hogy megtegyünk valamit, döntéseket kell hoznunk. Döntéseket, melyek talán fájdalmasak, s talán nem is mindig tűnnek a megfelelőnek. Ám úgy tűnik, az élet legtöbbször igazolja önmagát, és bebizonyosodik: néha mégis muszáj meglépnünk azt a lépést.

Liam Page viszont úgy érzi, nem szabadott volna. Hogy életének legrosszabb döntését hozta meg, mikor otthagyta a szülővárosát, az iskolát, a futballt és gimis szerelmét, Josie-t azért, hogy az álmai után fusson. Hogy kipróbálhassa önmagát, hogy megnézze, mit tud, mire képes. Sokra vitte: befutott, ünnepelt rocksztár lett, akiért rajongók ezrei őrjöngenek, megkaphat minden nőt, akit csak megkíván, megtehet bármit,amit csak akar. Csak egyvalamit nem: nem forgathatja vissza az idő kerekét arra az estére, amikor meghozta a döntést, és hátat fordított egykori életének.. 
Ám amikor az újságban meglátja a hírt egykori barátjáról, mégis úgy dönt, hogy hazatér. S még csak sejteni sem sejti, hogy mennyire megváltozik ettől az élete, mennyi titok, mennyi rég elfeledett sérelem kerül napvilágra, s velük együtt mennyi érzelem.... 

Heidi Mclaughlin könyve érzelmes, romantikus történet két régi szerelmes újbóli találkozásáról, ismételt egymásratalálásáról. Látszólag egy könnyű, gyorsan olvasós lektűr irodalom, ám így utólag azt kell mondanom, nagyon sok okot adott arra, hogy tépelődjek és gondolkodjak rajta. 
A nagymamám azt szokta mondani régen azokra a lépéseimre, amik talán nem annyira tetszettek neki: "fiatalság bolondság". Én vizsont azt gondolom, hogy ez nem teljesen így van. Én inkább úgy mondanám, tizen-huszonévesen, az iskolák végeztével az ember tele van a álmok sokszínűségével, reményteliséggel, hatalmas célokkal, optimizmussal, hittel, ezért vakmerő és bátor, belevág mindenbe, amit jónak vél, amiről azt gondolja, ez az ő élete és jövője. Később, néhány év elteltével azonban már egészen másként látjuk a dolgokat. Megváltozik az értékrendünk, a fontossági sorrend, mást látunk jónak és nagynak és nemesnek, mint néhány évvel azelőtt...Talán azt gondoljuk, hogy nem is kellett volna belevágni mégsem...De ha meg sem tesszük, hogyan lehetünk benne bizonyosak? Honnan tudhatnánk, hogy tévedtünk? Akkor talán pont azt tartanánk hibának, hogy nem tettük meg...

Hasonló helyzet elé kerül történetünk főhőse, Liam is, aki ugyan elindult, hogy megvalósítsa az álmát, és látszólag sikerült is neki, ám ekkor döbben rá, hogy ennél fontosabb álma is lett volna: Josie, a szerelem, a család. S minderre akkor döbben rá igazán, mikor barátja elvesztése során megtapasztalja ezeket az érzéseket, és hirtelen minden átértékelődik. 

Furcsa helyzet ez, és teljességgel eltér a klasszikus New Addoult műfaj jellegzetességeitől. Szereplőink nem egyetemisták, életüket éppen kezdő fiatalok, hanem 30-hoz közeli, valódi felnőtt emberek, akik az iskola befejezése után már rengeteg megpróbáltatáson, rengeteg veszteségen és boldog percen estek át. Így aztán nem is az a legfőbb problémájuk, hogy hogyan kezdjenek neki, sokkal inkább az, hogy hogyan folytassák az életet.

Egyikük épp most vesztette el a férjét, akihez valamennyi emléke, életének nagy része kötődött, talpra kell állnia, és elindulni ismét, ezúttal egyedül az úton.
Liam vívódása is a múlt és a jelen eltérésén alapul: választania kell, hogy rohan tovább az álmai után -melyek már régen nem a sajátjai - vagy régieket éleszt fel és újraálmodja azokat. 
Josie ugyanebben a helyzetben van, s döntésüket megnehezíti - vagy inkább megkönnyíti? - egy közben megjelenő új szereplő: a közös gyermek. 

Gyönyörű leírások és párbeszédek azok, melyek apa és fia legelső találkozását megjelenítik, megható és felemelő látni a laza, felelőtlen rockerben lassan feléledő szülői érzéseket: szeretetet, büszkeséget, féltést, ragaszkodást. Félelmetes a tudat, hogy egy kicsi, önzetlen emberke mennyire képes megváltoztatni az embert, milyen hihetetlen természetességgel képes észhez téríteni és talpra állítani valakit. És mennyi erővel képes egymáshoz láncolni a szülőket - mindörökre. 

Megrázó fájdalmassággal és éleslátással jelenik meg a könyvben a felnőttkor első nagy megpróbáltatása, első feldolgozandó vesztesége, a szeretett férj és barát elvesztése felett érzett gyász.
A könyv egyik legmegindítóbb jelenete számomra Katlyn és Liam közös virrasztása a sportpályánál, a sörösüvegek hajigálása, a fájdalom mérhetetlen intenzitása. Tökéletesen érzékelteti az írónő a szereplők torkát összeszorító mély keserűséget, a gyomrukat elszorító elkeseredett tehetetlenséget. Én is üvölteni, zokogni szerettem volna Katlynnel, vagy csak ülni beletemetkezve az emlékezésbe.

Igen, ilyen ez a történet. Az egyszerű, nem túlbonyolított cselekményen túl az érzelmek és vívódások teljes arzenálja, régi emlékek felelevenedése, túllépés, megbocsájtás, újrakezdés. Néha belerondít a kisváros és a szoros baráti kör életébe némi külső valóság, a rosszindulat és a emberi álnokság, ám ezt is meg kell tanulni felismerni és legyőzni...

Összességében véve az mondanám, hogy nem egyszerű szerelmi történet ez, némi csepegtetet erotikával, hanem ezernyi elgondolkodtató kérdés, tanulságos téma a felnőtté válás igen tág témaköréből. És igen, fiatal felnőtteknek ajánlanám elsősorban, akik döntések előtt állnak, lépéseket készülnek vagy nem készülnek megtenni. Mert mielőtt megtennétek, mérlegeljétek annak a jó és a rossz oldalát. Mert mindkettő van...

Karakterek:

Liam és Josie számomra az a tipikus amerikai álom-gimnazista pár, akik a való életbe kilépve megtapasztalják, hogy az élet az iskolán kívül nem mindig fenékig tejfel...A nagymenő és sikeres álomfiú nagyon is magányos és elkeseredett, szóval boldogtalan, Josie pedig elhagyatottan is próbálja felállítani magáról a sikeres és boldog lány képét kicsi szülővárosában. Persze a felvett maszk hamar lehull - szerencsére, mert a mögötte lapuló embereket én sokkal jobban szeretem. Dilemmáik, kétségeik nagyon is valóságosak, a szülői szerep mindennél előrébb helyezése végtelenül szimpatikussá teszi őket, valódiságuk, egyéniségük felvállalás a történet végére pedig példaértékű.

Számomra mégis Katlyn volt az, aki a szívemhez legközelebb állt. Tartása, ereje csodálatra méltó, baráti hűsége és támogatása kimondhatatlan. Ahogy az ő szereplét Heidi McLaughlin megformálta, az csupán két dologra vezethető vissza: vagy van egy minta, akiről a karaktert mintázta, vagy van a fejében egy álomkép arról, milyen az ideális barát...:)

Őszintén szólva Bent nagyon sajnáltam, mert karaktere sokkal több megbecsülést és dédelgetést igényelt volna, mint kapott, és azt hiszem, ezt az írónő is érezte és tudta, nem véletlenül szentelt neki külön kötetet a sorozatban. 

És van még egy szereplője a könyvnek, aki ugyan sosem jelenik meg a maga valójában, mégis hatalmas szerepet kap a történet szempontjából:  Ő Mason. A szeretett barát, férj és apa. 
Talán azért, mert már nincs a többiek között, alakja kissé idealizált: hűséges, kitartó, támogató, gondoskodó, humoros. Ha az ő személyére gondolok, a régi Chris Penn képe jelenik meg  a fejemben, tudjátok, Kevin Bacon barátja a Footloose-ból. Cowboykalapban, hű társként, mosolygósan, nevetősen... A sors fintora, hogy ő sincs már közöttünk...

Borító:
Szerelem első látásra - mármint ami a borítót illeti. Annyi érzés, annyi mögöttes tartalom lapul ebben az egyszerű képben, ahol egy lány távolodik a gitáros fiútól... Annyi fájdalmas magány és meg nem értett gondolat... 
ezek után a fülszöveg szinte mellékes is... a kép árulkodik...
Egyedül csak a síneket nem értem...talán a távolságot, talán az elválást szimbolizálja... ezzel együtt is kiváló!

A zene és a könyv

Egy olyan könyv, amelynek legtöbb momentumát betölti a zene és a zene iránti szeretet, nem létezhet zenelista nélkül. 
A könyv írónője, Heidi Mclaughlin összeszedte ezért mindazokat a dalokat, amelyek a könyv megírása során inspirálták őt a megírásban, azokat, amelyeket leginkább hozzá tud kötni a regény egy-egy jelenetéhez, hangulatához.

A könyv egyik legvalósabb zenedarabja Eric Heatherly: Painkillers, vagyis Fájdalomcsillapítók című dala, amit Liam ír és játszik el Josie-nak abban a reményben, hogy általa elmagyarázza, mit is jelentett a nélküle töltött 10 hosszú év... Hiszen minden, amit ez idő alatt tett és csinált, csupán fájdalomcsillapító volt arra az űrre, amit a lány hiánya hagyott benne...  S bár a dal szerintem csodálatos és valóban szívhezszóló, egyelőre sehol sem tudjuk teljes egészében meghallgatni, ám kaphattok belőle egy cseppnyi részletet. Hallgassatok bele!

Imagine Dragons - It's time - Valószínűleg ez az a zene, amely a leginkább kapcsolható a könyv egészéhez. It's time -vagyis itt az idő, hogy Liam hazatérjen és szembenézzen a tettei következményével.

Adele - One and only - Ez a dal Josie dala. Hiába lépett tovább, miután Liam elhagyta, lett saját élete és tervei, Liam emléke egy pillanatra sem hagyta nyugton, örökké vele maradt.

Michael Bublé - Home - Ezt a dalt még akkor is nagyon szeretem, ha már valóban a csapból is ez folyik. Tökéletes választás ehhez a könyvhöz...pontosan arról szól, amit Liam átélhetett és érezhetett, mikor elment, és a siker és csillogás, a rajongók százai mellett mérhetetlenül magányos volt. Hazatérés, emlékek, vágyakozás, remény... Liam érzelmei egy dalba összesűrítve...

Lifehouse - Broken - Van egy pillanat a könyvben, amikor Liam elárulja Josie-nak, hogy minden egyes koncertjén őt kereste. És volt, amikor úgy érezte, megtalálta, látja őt, végül rájött, hogy mégsem. Hogy elvesztette őt. Csodás dal - hallgassátok!

One Republic - Secrets - Titkok. Mindenkinek vannak titkai. Josie-nak és Liamnek is. És egy kapcsolatban ezeket fel kell fedni a másik előtt, le kell győzni őket. Ettől válik erőssé és stabillá...

Kelly Clarkson és Jason Aldean - Don't you wanna stay - Tökéletesen jelzi Liam küzdelmét és belső vívódását, ami gyötri: menjen-e, vagy maradjon. Örök dilemma ez...

Játssz Velünk a könyvért!

1) Csak töltsd ki a Rafflecopter dobozt,  lájkolj minket és már nyerhetsz is.

2) Még egy esély a nyereménykönyvre. Keresd minden nap a kiemelt betűket a blogturnéban résztvevő blogok posztjaiban. Ha mindet megtaláltad, egy nevet tudsz kirakni. Ezt kell beírnod az utolsó Rafflecopter mezőbe!

a Rafflecopter giveaway

További állomások:

10/03.  Nem harap a… - Álomcast
10/05.  Kelly Lupi olvas - Karakterinterjú: Liam
10/07.  Deszy könyvajánlója - Levél Josie-nak
10/09.  Angelika blogja - A sorozatról röviden
10/11.  MFKata gondolatai - Karakterinterjú: Josie
10/13.  Roni olvas - Zenelista
10/15.  Kristina blogja - Karakterbemutatók: Liam & Josie
10/17.  Dreamworld - Interjú

Elgondolkodtatok-e már rajta valaha, hogy milyen is a boldogság? Hogy mit jelent számotokra boldognak lenni? Hogy mitől váltok azzá?

Nos, Jennifer E. Smith valószínűleg sokat gondolkodott a kérdésen, és sokat gondolkodott rajta október 15-én megjelenő új könyvének két szereplője, Ellie és Graham is, valamint az a néhány blogger, aki ezúttal arra vállalkozott, hogy bemutassa Nektek, hogy mire is jutott e két fiatal....

S hogy Ti is részesülhessetek az érzésből, a könyv nyújtotta élmény mellett megajándékozunk Titeket jó zenékkel, mennyei és hűsítő ízekkel, szívhezszóló idézetekkel, álombeli szereplőkkel és az írónővel készült csodálatos interjúval. S ha mindez mégsem lenne elég a boldogságotokhoz: hát játsszatok a könyvekért, amit a nyereményjáték során megnyerhettek! 
Gyertek velünk, tudjátok meg Milyen is a boldogság!!!

Jennifer E. Smith: Milyen is a boldogság?

Kiadó: Maxim Könyvkiadó
Borító: papír, puha kötés/keménytáblás
ISBN: 9789632613147
Oldalak száma: 448 oldal
Megjelenés: 2013. október 15.

Fülszöveg:

Két idegen, Graham Larkin és Ellie O’Neill akkor ismerkednek meg – legalábbis virtuálisan –, amikor Graham véletlenül e-mailt küld Ellie-nek kedvenc háziállatáról, Wilburről. A két tizenhét éves fiatal e-mailezni kezd egymással, bár az ország átellenes felén élnek, és még egymás keresztnevét sem tudják.

Szellemes és feledhetetlen levelezésükben Graham és Ellie feltárják egymás előtt az életüket, reményeiket és félelmeiket. De mindent azért nem osztanak meg a másikkal: Graham nem tud Ellie családjának titkáról, Ellie-nek pedig fogalma sincs, hogy Graham a rivaldafényben él.

Miután Graham kihasználja a lehetőséget, hogy elutazhasson Ellie otthonába, a maine-i Henley városkájába, netes kapcsolatuk végre valóban személyessé válik. De lehet egy pár két ennyire különböző hátterű fiatalból úgy, hogy minden ellenük szól?

Egy sorsdöntő nyár történetét elmesélve Jennifer E. Smith új regénye bizonyítja, hogy az élet – akárcsak a szerelem – tele van meglepő felfedezésekkel és szerencsés tévedésekkel.

Ha a szerelem e-mailben jelentkezik, vajon megéri válaszolni?

A könyvről:
Véletlenek....sokan, sokféleképpen gondolkodnak róluk.  Van, aki hisz bennük, van aki azt mondja, nem létezik, hogy minden eleve elrendeltetett, és az, ami történik, az egyszerűen a sors keze. 

Én leginkább azt szeretem gondolni, hogy véletlenek vannak, ám mi döntjük el, hogy rálépünk-e az útra, amit felkínálnak nekünk, vagy figyelmen kívül hagyjuk őket és elindulunk egy teljesen másikon.

Ám azt, hogy az az út hová vezet, nem tudhatjuk előre...ha véletlenül megtalál minket egy rossz címre elküldött üzenet, válaszolhatunk rá, vagy egyszerűen félretehetjük és kitörölhetjük a rendszerünkből.  Hogy melyiket választjuk, csak rajtunk áll. S aszerint, hogy miként választunk, rálépünk egy lehetséges útvonalra a sors útvesztőjében, és ezernyi újabb apró véletlenszálat indítunk útjára...S hogy hová vezet ez az út? Nos, ez az, amit soha, senki nem fog tudni meghatározni...

Ti mit tennétek? Válaszolnátok az eltévedt email feladójának?

Ellie megtette, és egyetlen apró üzenet miatt megváltozott az egész élete, gondolkodásmódja, és igen, talán a jövője is...legalábbis Jennifer E. Smith könyvében...

Ellie egy maine-i kisvárosban éli csendes, nyugodt életét édesanyjával, mentesen minden nyüzsgéstől, felhajtástól és szenzációtól. Azt is mondhatnánk: élete tökéletesen eseménytelen és egysíkú. Az egyedüli változatosságot egy eltévedt e-mail jelenti, ami egy ismeretlen fiútól érkezik az ország másik feléről - véletlenül Ellie-hez. Levél levelet követ, míg azon veszik észre magukat, hogy a hónapok óta tartó beszélgetésnek köszönhetően jobban kötődnek a másikhoz, mint bárkihez ezen a világon, anélkül, hogy valaha is találkoztak volna, vagy akár csak tudnák a másik nevét...
Aztán Ellie egy levelében elszólja magát arról, hogy hol is lakik... Graham megragadja a kínálkozó lehetőséget, és elhatározza: bárhogyan is, de megkeresi a lányt. Ám azzal egyikük sem számol igazán, hogy Grahamnek nem lehet magánélete: felkapott színész és a kíváncsi riporterek minden lépését követik. 
Legyőzhetők-e az akadályok, amik kettejük közé ékelődnek, képesek-e megnyílni a másik felé, rálelnek-e a békére saját magukban, megtalálják-e a választ a kérdéseikre,  megtudják-e, hogy milyen is a boldogság? Ezt tudhatjuk meg a könyvből...

Jennifer E. Smith tökéletesen ért ahhoz, hogy egy könnyed, rózsaszín történetbe belecsavarjon jóval mélyebb és érzékenyebb tartalmakat. Hiszen a könyv nemcsak egy bimbózó és akadályokkal birkózó kapcsolat történetét meséli el, de választ keres arra is, hogyan lehet megtalálni az utat a családunkhoz, miként dobjuk félre a sérelmeinket és próbáljunk a másik szemével látni.

Ellie és Graham története nem egyszerűen egy tini romantika, hiszen mindketten egészen különleges és nem mindennapi életet élnek, amelynek buktatóival sorra meg kell birkózniuk: Grahamnek a gyorsan jött népszerűséggel, Ellie-nek pedig az egész életét végigkísérő bujkálással, titkolózással és apja fájdalmas döntésével.
Nem egyszerű a feladat, és talán egyedül nem is boldogulnának vele. Véletlenszerű egymásra találásuk mindkettejük számára támasz és bátorítás, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy szembenézzenek a problémákkal, és ne meneküljenek folyton előlük.

Jennifer E. Smith ugyanakkor a könyv minden momentumában a család támogató erejét hangsúlyozza, a szülők feltétel nélküli szeretetét és odaadását, ám szereplőit mégis önállóságra készteti és hagyja, hogy egyedül találják meg az útjukat. 

Mert ez az, ami a könyv minden édes romantikája és bájos fiatalsága ellenére a regény legkardinálisabb kérdése: megtudni, kik is ők valójában, merre tartanak és mit akarnak az élettől. 
Hogy lesz-e kettejüknek közös útjuk? Nem lényeges. Mert akárhogy is, már megadták a másiknak mindazt, amit csak módjukban állt megadni.

Mindazonáltal fontos hozzátenni, hogy ez a sok-sok mögöttes tartalom rejtve, megbújva lapul egy édes, könnyed, megmosolyogtató szerelemi történet álarca mögött,  nyári, tengerparti környezetbe ágyazva, romantikus naplementékkel, forró, égető napsütéssel, száraz, sós szellővel a bőrön. Szinte hallani a sirályok rikoltozását, a hajók felvisító kürtjeit, a forró levegő alig észrevehető vibrálását. 

A fiatalos, könnyed nyelvezet, az e-mailek humoros és bájos felsorakoztatása, a fejezetek előtti üzenet-töredékek felvonultatása különlegessé, sajátossá teszi a könyv egészét, élvezetes, szórakoztató olvasmánnyá.

S ha nem gondolkodtál el még soha azon, hogy mi is az a boldogság, nos, ezek után egészen biztosan megteszed...Sőt, talán még listát is készítesz róla...

Karakterek:
Meglehetősen közel érzem magamhoz a Jennifer E. Smith által megformált karaktereket, különösképpen a lányokat. Talán azért, mert egyes vonásaikban saját, tinédzserkori önmagamra emlékeztetnek. 
Kicsit zárkózottak, komolyak, de ha kell csodálatos módon képesek elengedni magukat és nyitni mások felé, s bár felelősségteljesek és kötelességtudók, afféle jókislányok, ha nagyon kell, képesek tűzön-vízen átgázolni és bolondságokat is megtenni valamely nagyobb, nemesebb vagy fontosabb ügy érdekében.

Mint Ellie...és mint én annak idején...

Graham személyisége sokkal bonyolultabb és összetettebb számomra: amellett, hogy nyílt, őszinte és barátkozó, a korán jött siker és népszerűség miatt egy kissé sérült lélek is. Magányos, szeretetre, megértésre vágyó karakter, mégis tele optimizmussal és életkedvvel. Egy kicsit olyan, mint a borító képén a napsugarak: energiával, pozitív szemlélettel tölt el, felderíti bárki napját, mintha tényleg a boldogság forrása lenne.

Emellett a két sugárzó fiatal mellett jelenik meg a csalódott, ám mégis reménnyel, hittel teli, boldogságra törekvő anya, aki bármit képes megtenni a gyermekéért és kettejük nyugalmáért. Szerettem a kissé infantilis és megmosolyogtató homár-mániáját, ez tette őt annyira szerethetővé és életszerűvé.

A másik oldalon pedig ott áll Graham családja, akik szintén a saját boldogságukat teszik félre a gyermekükért és félreállnak fiúk útjából, azt gondolván, hogy ők ott már feleslegesek. Könnyekig megható jelenet, mikor Graham rájön: mennyire tévedtek mindannyian...

Egyetlen karakter van, akivel nem tudok mit kezdeni, és ez Ellie barátnője. Egyszerűen nem értem, mi az ő szerepe, mi az ő személyével a célja az írónőnek. Igazából túl sok szerepe nincs, semmilyen szempontból, akár ki is hagyható a történet cselekményszálából. Ráadásul karakterjegyei nem is teljesen kiforrottak - számomra nem túlságosan szerethető figura.

A legmisztikusabb szereplője a könyvnek Ellie apja, akinek karaktere számos lehetőséget tartogathatna, ám mégis a háttérben marad. Az hiszem, az Ellie-ben bujkáló kíváncsiság átragadt énrám, és most szenvedélyesen szeretnék belelátni az apa fejébe, döntésének motivációiba, mindennapi életébe... de jobban belegondolva, talán akkor máris megszűnne olyan érdekesnek lenni. Attól válik figyelemfelkeltővé és izgalmassá, hogy homályba burkolódzik, rejtőzködik...

Bizony, néha jobb a dolgokat csak a háttérből szemlélni és megmaradni a boldog tudatlanságban...

Borító:
Szeretem az írónő könyveihez készült borítókat. Egyszerűek, fiatalosak, játékosak, mégis több dolgot is elmesélnek a könyvről... a fiatal pár a vízen, távol mindenkitől, abban a pillanatban, amikor a természet éppen elaludni készül... a boldogság apró falatkái összhangban egymással...
A betűtípus pedig enyhít minden túláradó érzelmet és komolyságot - könnyed, fesztelen stílusról árulkodik...

Egyél Te is Süti szendvicset!

avagy mi is az a Whoopie pie...

Annak ellenére, hogy azt mondják, a makaron és a cupcake után a Whoopie pie a legújabb hóbort a sütni szerető háziasszonyok körében, azt kell mondanom: én bizony még sosem hallottam róla ... eddig! 

Jennifer E. Smith könyvében ugyanis Ellie és Graham ezt a sütit keresik minden cukrászdában, hogy megkóstolhassák végre Maine hivatalos süteményét. Mert ezelőtt bizony még ők sem hallottak róla!

Pedig a Whoopie Pie nem egy mai, modern édesség, múltja, hagyománya van - a nevének pedig egy nagyon mókás, édes története - bevallom, emiatt tetszett meg annyira, és próbáltam ki...most pedig már...szenvedélyes Whoopie rajongók lettünk...

A szóban forgó édesség egy amerikai, amish sütemény, amelyet a háziasszonyok készítettek férjeiknek útravalóként, ebéd mellé desszertként. A legenda szerint, amikor a földeken a férfiak kinyitották az ételes dobozaikat és belekukkantottak megnézni, hogy ezúttal mit is csomagolt nekik gondoskodó feleségük, a sütiszendvicset meglátva örömükben felkiáltottak: Whoopie!! Vagyis Juhéjj! Jupppiii! :) Innen kapta aztán ez a finom édesség a whoopie pie, vagyis magyarul hűha süti nevet.

S hogy mi is ez a süti szendvics? Két puha, kakaós réteg finom krémmel összeragasztva, az alábbiak szerint:  

Hozzávalók:

A kakaós süteménylapokhoz:
113 g olvasztott vaj
210 g cukor
1 tojás
1 kk vaníliakivonat
300 g natúr joghurt
280 g liszt
46 g kakaópor
1 kk szódabikarbóna

A krémhez:
170 g olvasztott vaj
280 g porcukor
160 g krémsajt
2 kk reszelt citromhéj
4 ek citromlé

Elkészítése:
Előmelegítjük a sütőt 180 fokra és sütőpapírral bélelünk ki egy jó nagy tepsit.
A vajat megolvasztjuk és elkeverjük a cukorral, tojással, joghurttal és vaníliával. Hozzáadjuk a száraz hozzávalókat (lisztet, kakaóport, szódabikarbónát) és alaposan összekeverjük. A masszát habzsákba, vagy egy zacskóba töltjük, aminek a sarkán lyukat vágunk, és kb 4-5 cm átmérőjű köröket nyomunk a sütőpapírra - legjobb, ha belülről kifelé haladva csigákat formálunk.
(Első sütés alkalmával én így csináltam, de el kell mondjam, nem igazán szeretem a habzsákot...egyrészt rettenetesen utálom elmosni, másrészt elkerülhetetlen, hogy könyékig krémes legyen tőle az ember. Arról nem beszélve, hogy amikor sok kis éhes száj követeli rajtad mielőbb a sütit, nincs idő elszórakozni a részletes formálással. Így aztán második alkalommal egyszerűen megfogtam egy kanalat, kis halmokat hordtam fel a tepsire, eligazgattam - az eredmény ugyanaz lett, csak ötször kényelmesebben és gyorsabban)
10-12 percig sütjük, majd hűlni hagyjuk. Közben a krém hozzávalóit alaposan elkeverjük, majd ha a sütilapok teljesen kihűltek, elkészítjük a szendvicseket.

A krémről: az előbbiekben leírt citromos krém az egyik hagyományos, eredeti  receptje a whoopie pie-nak, de az ízesítés számtalan módon variálható. Az én lánykáim nem igazán vannak oda a savanykás ízért, és én is jobban szeretem a különlegesebb ízeket. Így aztán második alkalommal narancsos krémmel csináltuk - és "Hűha!!!" fenséges lett! A csokoládé és a fanyar narancs találkozása mennyei, a dicséretek száma - megszámlálhatatlan. 

Most egy újabb variáción töröm a fejem: legközelebb mentás krémet használunk (hála neked After eight! )

Próbáljátok ki! Egyszerű, nem nagy ördöngösség elkészíteni, a puha rétegeknél finomabb tésztát elképzelni sem tudok, a krém pedig - ezernyi lehetőséget rejt!

Játsszunk együtt, hogy Téged is eltaláljon a boldogság!

Az élet a boldogság állandó keresése. Sokszor azonban észre sem vesszük, ha a boldogság ott van a szemünk előtt.
Ellie és Graham most segítenek, hogy észrevegyük az apróságokat, amelyek boldogságot csempészhetnek a hétköznapokba.
A Milyen is a boldogság? című könyv egyes fejezeteinek elején Ellie és Graham elárulják, számukra mi a boldogság. Nektek nincs is más dolgotok, mint ezeket megkeresni a mi blogbejegyzéseinkben, majd beírni a Rafflecopter megadott sorába. (Nem kell megijedni, egyik sem lesz spoileres!)

Minden blogbejegyzésben egy újabb boldogságmorzsát találtok, és minden morzsa egy újabb esélyt jelent arra, hogy megnyerjétek a nyereménykönyvek egyikét!

/ A nyereménykönyveket kizárólag magyarországi postacímre áll módunkban postázni!/

a Rafflecopter giveaway

Milyen is a boldogság? Ők is elmondják...

okt. 8. - Roni Olvas - Whoopie pie

okt. 9. - Nem harap a... blog - Fancast

okt. 10. - Dreamworld blog - Idézetek

okt. 11. - Kelly & Lupi olvas - Zenelista

okt. 12. - Angelika blogja - Fagyi meglepetés

okt. 13. - Deszy könyvajánlója - Interjú az írónővel

Elolvasnád Te is? Olvass bele, majd rendeld elő kedvezménnyel!
Meghosszabítva október 31-ig!!!

Kiadó: Park Könyvkiadó

Borító: papír, puha kötés

Súly: 380 gr

ISBN: 9789633550236

Oldalak száma: 348 oldal

Fülszöveg:

Mondd, Julie, mi volt a legkreténebb dolog, amit valaha csináltál?

A kérdés olyan volt, mint egy pofon. Eltökéltem, hogy őszinte választ adok, nem köntörfalazok. Világgá kürtölöm, hogy mi volt a legnagyobb őrültség, amit valaha is elkövettem. 

A 28 éves Julie nem végezte el az egyetemet, banki alkalmazott, utálja a munkáját. Ugyanabban a városban, ugyanazon a környéken él, mint gyerekkorában. Két évig húzódó rettenetes párkapcsolaton van túl; a fiú egy tehetségtelen, lusta, parazita rockzenész volt, aki csúnyán elbánt vele. Julie ingatag lelkiállapotában szerelemre lobban egy új szomszéd iránt, akiről csak annyit tud, hogy a neve: Ricardo Patatraz. 

De ennyi bőven elég, hogy elkövesse azt a bizonyos „legnagyobb őrültséget”…

A könyvről:

Mindig azt tartottam, hogy néha muszáj drámai, fájdalmas, megható könyveket olvasnunk, hogy általuk levezethessük a bennünk felgyülemlett feszültséget és kiadhassuk magunkból minden felhalmozódott bánatunkat és keserűségünket....
Ám ideje van a sírásnak és ideje van a nevetésnek.
És ilyenkor, ahogy beköszönt az ősz, és vele együtt a hideg, a borongós, szürke hangulat, jólesik egy jót nevetnünk vicces történeteken, bolondos sztorikon, ami feltölti a boldogságraktárunkat és feldobja az egész napunkat. És ha ez a sztori ráadásul hozzánk hasonló nőkről, női bolondságokról szól és egy picit talán magunkra is ismerünk benne, hát annál jobb! Semmin sem lehet jobbat nevetni, mint saját magunkon!

Julie Tournelle egy jól meghatározott elképzelés szerint halad az élete útján: van saját lakása, barátai, példaértékű, banki munkája és tönkrement, botrányosan rossz szerelmi élete.
Éppen nyakig merülne az önsajnálatban, amikor furcsa nevet vesz észre a lépcsőház postaládáján: Ricardo Patatraz - az új lakó a negyedikről. Ez a furcsa név teljesen elbűvöli, különös életet és személyiséget képzel el hozzá, és elhatározza: mindent megtesz, hogy megismerje a férfit. A napokig tartó lesben állás azonban nem hoz eredményt, így elhatározza: kicsit jobban beleveti magát a kutakodásba és egykettőre a férfi postaládájába szorult kézzel találja magát. No meg Ric is őt... Így indul különös kapcsolatuk, ami nem nélkülöz kínosan vicces helyzeteket, botrányos jeleneteket, félreértéseket, érdekesnél érdekesebb karaktereket és azt a jófajta, bájosan naiv francia humort, amit én nagyon szeretek.

Julie története bárkit felvidít. Garantáltan jobb kedvre derít egy nehéz és hosszú nap után, abszurdnál abszurdabb jeleneteivel, Julie hihetetlenül meredek elgondolásaival feldobja bárki hangulatát.


Néha csak vihogtam és azt hajtogattam: "hát, ez nem normális" - miközben a férjem rám nézve valószínűleg kétségbeesve gondolta énrólam ugyanezt. 

Először az járt a fejemben: ilyen nő nincs! Ez túl sok, túl meredek, túl eszetlen! De jobban belegondolva azt kell mondanom, hogy bármennyire túlzónak és kiélezettnek tűnik is a lány alakja, alapvetően mindannyiunkban ott lakik egy pici Julie. Egy idealista, álmai után szaladó, vakmerő és merész, néha bolond lány, aki mindig megy előre a szíve után. Legyen az az út bármilyen rögös és kanyargós is, legyen tele bármennyi buktatóval, akkor is végigmegyünk rajta, mert a végén, a célegyenesben egy remek fődíjat remélünk: álmaink férfiját. És hogy valóban ott áll-e? Talán igen...

Ugyanakkor a könyvnek a szórakoztatáson felül egészen más és mélyebb értékei is vannak. A felszabadító és kacagtató humor álarca mögé bújva komoly és mélyenszántó gondolatokat taglal, úgy mint a család, a barátság fontossága, a társadalmi rétegek közötti különbség problematikája, korrupció, tisztességtelenség, ragaszkodás. Egyik percben hangos kacagásra készteti az Olvasót, a másikba krokodilkönnyekre fakasztja. Julie humorba ágyazott bölcsességei talán megmosolyogtatóak, azonban mégis örök érvényű igazságok, amelyeken érdemes elgondolkodnunk.

A közeg, amit a csöppnyi lakóközösséggel megfest, példaértékű. Szerettem volna én is Julie tág családjába tartozni, kenyeret venni a pékségben, meghallgatni Mohamed és Bergerot néni szóváltásait, eljárni a csajos estékre, ülni Roudan néni mellett a történeteit hallgatva, nézni Xavier-t, ahogy autót szerel... Olyan összetartó, családias, szeretetteljes közösség ez, amelyet bármelyikünk megirigyelhet. 

Gilles Legardinier nagyszerű író. Nemcsak megmutatta, hogy létezik olyan férfi, aki tényleg, valóban ismeri a nőket és hitelesen tudja visszaadni személyiségük legbensőbb titkait, de tudja azt is, hogy hogyan nevettessen és figurázzon ki minket anélkül, hogy az bántó vagy sértő lenne ránk nézve. Története, fogalmazásmódja és stílusa olyannyira telve van a nők iránti szeretettel, olyan kedves élcelődéssel szól rólunk, hogy tudjuk: tisztelete és csodálata valós, szívből jövő, a velünk/rólunk való viccelődés csupán az áhítat jele .

Az egyszerű és ritmikus írásmód olyan észrevétlenül repít végig a majd 400 oldalon, hogy egy csepp időnk sincs unatkozni, egyszer sem csügged az érdeklődésünk és a kíváncsiságunk, és végül, a könyvet becsukva feltöltődve, jókedvűen, mosolyogva tekintünk az új nap és az új feladatok elé. 

És még egy apróság: nem igazán szoktam elolvasni a könyv végén lévő köszönetnyilvánításokat, ám néha kivételt teszek. Ezúttal is így volt és nagyon örülök neki! Teljesen elérzékenyültem és meghatódtam Gilles Legardinier szavait olvasva, csodálatos végszót írt a könyvhöz, amellyel rendkívül szimpatikussá vált a szememben. Egészen biztosan olvasni fogom a következő regényeit is!

Karakterek:

Julie , annak ellenére, hogy inkább csendes és visszahúzódó lány, hihetetlen infantilis és bolond dolgokra képes. Humorérzéke fantasztikus, jó nagy adag öniróniával meghintve, amitől végtelenül szórakoztató és szimpatikus karakterré válik. Mégis én azért szerettem a leginkább, mert valódi jó ember: önzetlen, segítőkész, gondoskodó, az a fajta, aki soha nem bántana meg szándékosan másokat, aki megváltaná az egész világot a szeretteiért, aki soha nem viseli el az igazságtalanságnak még csak a látszatát sem. Tény, hogy kisarkított, eltúlzott figura Ő, de mégis teljesen életszagú és imádnivaló - számomra az év legjobb női karaktere.

Ric pedig, ha azt vesszük, valóban a nők álma: titokzatos, zárkózott, ám mégis tökéletesen udvarias és talpig úriember, aki bárkit arra késztetne, hogy utána nézzen az életének. 

A többi karakter is mind bámulatos a maga nemében: a zsörtölődő boltszomszédok, akik egyébként elvesznének egymás nélkül, Roudan néni a szeretetteljes odafigyelésével, Xavier odaadó hűségével, Sophie megkérdőjelezhetetlen barátságával, mind-mind erőteljes, Julie életének nélkülözhetetlen alakjai, ha úgy vesszük, családja. Összetartásuk, bajtársiasságuk, szeretetük irigylésre méltó. Ráadásul személyiségük olyannyira életszerű, hogy mi magunk is ismerni véljük őket - és csak sajnálni tudom, hogy mégsem...

Kit képzelek Ric és Julie szerepére? Nos, ha már francia film, természetesen francia színészeket. Szerintem az ideális: Guillome Canet (A part, Szeress, ha mersz) és Virginie Ledoyent (A part, Topmodell a barátnőm - imádtam! )

Borító: 

Bevallom, első pillanatban nem értettem sem a macskát, sem a bojtos sapkát a borítón. Talán még másodikra sem. De ahogy olvasod a könyvet, rájössz: ez is annak az övön aluli, bájosan komolytalan francia humornak a része, ami végigjárja a könyv egészét, és végül mégiscsak jelentősége lesz a perui bojtos sapkának és a gyilkos szemekkel néző macseknak. Mondhatnám úgy is: ez már csak egy slussz poén :)

Ezért örülök, hogy a Park Kiadó megtartotta az eredeti borító képét. A más országokban megjelenő kiadások borítói messze elmaradnak a cicástól, ráadásul nem közvetítik ezt a végső csapást sem, amit a kép maga a történethez kapcsolva jelent...

Érdekességek:

Gilles Legardinier 1965-ben született. 15 éves korától pirotechnikusként dolgozott angol és amerikai filmek forgatásain, majd később reklámfilmek producere és forgatókönyvíró lett. 2009 óta ír könyveket, két év alatt három ifjúsági regénye és két krimije jelent meg. Ezeket követte az Állítsd le magad, Julie!, amelyet franciaországi sikerét követően több tucat nyelvre lefordítottak. Azóta megjelent újabb regénye is, amely a Hát ez lökött! címet kapta, ami hasonlóan remek kikapcsolódásnak ígérkezik, mint Julie története.

A cseh kiadású könyvhöz remek trailer készül, ami szerintem éppolyan viccesre sikeredett, mint maga a könyv! Nézzétek!

A könyvet köszönöm a Park Kiadónak!