Fülszöveg:

Miranda egy padon ébred, egyedül, emlékek nélkül. Rémületében rejtélyes energiát bocsát ki magából, amely rettegéssel tölt el mindenkit a közelében, kivéve egy Peter nevű idegent, aki a legkevésbé sem lepődik meg a lány megdöbbentő képessége láttán.

Más lehetőség híján Miranda kénytelen megbízni benne, és szembenézni a ténnyel, hogy őt magát fegyvernek képezték ki, és egy genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat tagja, akik emberfeletti képességükkel akár egy egész várost képesek káoszba és pusztulásba taszítani.

Régi énjéhez azonban nem könnyű visszatalálni, ráadásul a múlt már nem is számít igazán, amikor a jövő kerül veszélybe…

A könyvről:

Most, hogy már két napja elolvastam a könyvet és ebből a távlatból gondolok rá, egészen különös módon nem a könyvet és a szöveget látom magam előtt, hanem képek sorozatát egymás után száguldani, mintha egy nemrég látott film jeleneteit idézné fel az agyam... Mintha nem is egy könyvből, sokkal inkább egy filmből ismertem volna meg a történetet...Persze nem más ez, mint hamis emlék, hiszen szó sincs itt semmiféle  filmről, egyszerűen egy csodálatosan képszerű, pergő, lendületes ifjúsági regényről, amit sikerült a szerzőnek olyannyira képszerűen papírra vetni, hogy az agyam átkódolta az üzeneteket és a betűket látványos képekké formálta és filmmé fűzte őket....

A könyv sztoriját igen pontosan elmondja a fülszöveg: a főszereplőnk, Miranda, aki egyben a könyv narrátora is. Csakhogy azon kívül, hogy ő Miranda, semmi másra nem emlékszik. Egy padon ébred a plázában, rendőri segítséget kér, de nem veszik komolyan. S mikor fenyegetve érzi magát, hirtelen elszabadul a pokol: az emberek visítva menekülnek, levetik magukat a mélybe a korláton keresztül, egymást tapossák. Miért? Látszólag olyan, mintha előle menekülnének, dehát ő nem csinál semmit... Ki ő? Mi történik vele? 

Miranda egyetlen személyt talál, aki magyarázatot tudna adni mindezekre a kérdésekre: egy izmos, különös fiút, aki végignézi a plázabeli jelenetet, majd a lány segítségére siet. Mirandának nincs más választása, mint elhinni neki, amit mond és megbízni benne. Aztán belecsöppen a régi-új életébe, találkozik a régi barátaival, ismerőseivel és lassan rájön: egészen különös élet az, amiben ő felnőtt, nevelkedett és mindeddig élt. És most még ez a különös világ is összeomlani látszik, amelyben nem tudni, ki a rossz és a jó, ki a barát és ki az ellenség, kiben bízhatunk és kitől kell tartanunk. Megkezdődik a versenyfutás az idővel az életükért, a világért és önmaguk megtalálásáért.

Nem is tudom, mivel érzékeltethetném leginkább ennek a könyvnek a hangulatát, a cselekményvezetését, a lendületét... Talán azzal, ha azt mondom: olyan olvasni ezt a regényt, mintha egy olyan autóban ülnél, aminek elromlott és nem fog a féke - az elejétől kezdve hihetetlen tempóban száguldasz, a figyelmed nem lankadhat egy percre sem, mert nem tudhatod, éppen hol jön egy kanyar vagy egy bukkanó, a navigátorod pedig tökéletesen megbízhatatlan, hiszen még csak azt sem tudja, hogy ő maga kicsoda, nemhogy azt, hogy merre járunk...

Van ugyan, hogy a tempó picit lassul, de akkor meg az érzelmeid és a gondolataid vívnak olyan őrült futamot egymással, hogy alig bírod...

Igen, valahogy ilyen ez a könyv: lendületes, fordulatos, pergő, és nem nagyon találsz olyan helyet, ahol megállhatnál feltankolni...végig magához láncol, egyszerűen nincs más választásod: muszáj olvasnod. Kell olvasnod. Akarod olvasni.

Sok helyen olvastam, hogy a könyvet a sci-fi kategóriába sorolták, ami talán lehet igaz is, hiszen van tudományos része...én picit mégis inkább a thriller felé hajlok...afféle: intelligens thriller felé :) Hiszen az egész könyv egy végtelen akció, tele harccal, küzdelemmel, profi és látványos módon kidolgozva, de emellett az egész egy nagy nyomozás is: próbálod kideríteni, ki vagy Te  - Te, vagyis Miranda, a narrátor -, miért vagy, honnan vagy, ki van veled, ki ellened... És nem olyan könnyű kérdések ám ezek! Én egy pillanatig sem bíztam senkiben sem , mindenki gyanús volt, mindenkit úgy néztem, hogy vajon igazat mond-e , vajon az-e, akinek mondja magát, valóban úgy van-e, ahogy mondják...

A válaszok hol magától értetődőek, hol teljesen meglepők, a fordulatok és meglepetések száma végtelen, a könyv végén pedig egészen biztos, hogy leesik az állunk és felsikít a lelkünk a folytatásért...Én néha magamban könyörögtem ugyan, hogy ne az legyen, amit sejtek, mert nem vagyok egy nagyon nagy sci-fi rajongó , de amikor mégis az történt, tudtam, hogy így kellett, hogy legyen és nincs is már jó megoldás...

A könyvben megjelenik egyfajta szerelmi háromszög, de  nem nyálas, nem túlcsordult, teljesen magától értetődő és természetes, sőt szükséges!, van tanulság és fontos, lényeges mondanivaló: mindegy ki vagy, hogy miért és ki által teremtettél, a tetteid és a kapcsolataid tesznek azzá, ami lényeges. Megtanít rá, mit jelent egy ember életében és személyiségének alakulásában a család, a barátság, a szerelem, a bajtársiasság, az egy csapatba tartozás. Mind olyan dolgok, amit egy "fiatal felnőttnek" tudnia kell ahhoz, hogy teljes és egész életet élhessen...Lehet-e ennél nemesebb célja egy YA könyvnek?

Karakterek:

A karakterek leírásának szempontjából picit sajátosnak érzem ezt a könyvet...Hiszen a fő karakterünk maga sem tudja, hogy ki és milyen személyiség is ő...Együtt építi és formálja velünk, Olvasókkal saját magát, és rakja össze a személyiségét. Ebben pedig egyetlen segítsége van: a barátaival, családjával való kapcsolata. 

Igen, furcsa és egyedülálló dolog ez: a fő karakterek közötti interakció az, ami formálja és kirajzolja előttünk a szereplők valódi személyiségét és jellemét, az egymás közötti kapcsolatuk az, ami elénk tárja őket teljes valójukban. 

Miranda engem picit Katniss és Tris karakterére emlékeztetett: igazi erős, határozott, edzett lány ő, aki sosem hagyja el magát, aki mindig küzd azért, ami fontos számára: legyen az barát, szerelem vagy csupán egy eszmény.

Peter az igazi társ és vezető, akire mindig lehet számítani, aki segít és irányít, aki méltó partner a bajban.

Noah-t eleinte nem kedveltem, mert túl önfejű, forróvérű, felelőtlen és vakmerő személyiségnek tűnt...de később őt is a szívembe zártam, hiszen a csapat tagja, része a családnak és a csapatnak, és ezzel elválaszthatatlanul része a körnek, ami fontos, amit védeni és óvni kell. Mint amikor tudod, hogy van a családban egy fekete bárány, mégis őt is ugyanúgy szereted, félted és óvod, hiszen a lelked egy része - akármilyen is...

A legkiismerhetetetlenebb és legtitokzatosabb karakter számomra Rhys volt..az  ő alakja üde színfoltja a könyvnek, ő a tekintély, a tisztelet, a bölcsesség - talán a korábbi tapasztalatai miatt. Sajnos csak kevés szerep jutott neki ebben a kötetben, remélem, hogy a továbbiakban jobban megismerhetjük őt is.

Borító:

Mint oly sokszor már, most is az a problémám a borítóval, hogy befolyásolni akar: meg akarja mondani nekem, hogy hogy néz ki Miranda. Nemcsak azt, hogy milyen az arca, milyenek a vonásai, de itt még azt is, hogy milyen a testfelépítése, a haja, a mosolya... És hiába képzeltem én el másként, máshogy,  - közel hajolva lesem, hogy vajon tényleg vállig érő-e a haja, ahogy annak lennie kellene? Tényleg olyan, amilyennek a könyv leírja? És ki lehet a másik alak? Vajon Noah vagy Peter? Mert egyikük leírása sem felel meg a fiúnak tökéletesen...És annak ellenére, hogy igyekszem mindezeket kiiktatni és nem figyelni rájuk, mégis iszonyatosan bosszant! 

Az eredeti borítók azonban nagyon izgalmasak lettek - mindkét rész: kicsit sci-fis beütésűek, kicsit sejtelmesek, izgalmasak - olyanok, amik vonzzák a szemet és azt kiáltják: olvass!

Érdekességek:

A könyv írója, Dan Krokos kezdetben felnőtt témájú könyveket írogatott, és próbált betörni velük a könyvpiacra. Miután a kéziratait sorra visszaküldte minden kiadó, úgy döntött, ideje témát és stílust váltani és megpróbálkozott valami teljesen újjal: a YA műfajban írt egy könyvet, mindössze 12 nap alatt. Aztán nekikezdett újra az elejéről és átírta az egészet. A módosítások után egy hónappal már megvették a könyv kiadási jogait... Így született hát a False Memory (Hamis emlékek)... és hamarosan olvashatjuk mi is a második részt, ami False Sight (Hamisított látvány???) címmel jelenik majd meg, és nem titok: számos meglepetést, izgalmat és akciójelenetet tartogat számunkra...

A könyv egyébként a vizualitása, a látványos akciói miatt már a filmipar résztvevőinek fantáziáját is megmozgatta - természetesen -, és a hírek szerint Dan máris a megfilmesítési jogokról tárgyal... Elképzelése is van arra vonatkozóan, hogy kiket látna szívesen szereplőinek bőrében: Miranda szerepét Chloé Moretz-re osztaná (nekem ugyan ő nagyon fiatalnak és gyereknek tűnik hozzá, de kétségtelenül tehetséges - Engedj be!, A leleményes Hugo stb.), Petert Kit Harington alakítaná (én őt sem így képzelem - Trónok harcában láthatjuk), Noah Shiloh Fernandez (A lány és a farkas Pétere), Olive pedig Zhang Ziyi (Egy gésa emlékiratai) lenne....Ez persze csak Dan Krokos elképzelése, nagy valószínűséggel teljesen más színészek alakítják majd a karaktereket - már ha ténylegesen készül majd film a könyvből...:)

Engedjétek meg, hogy idén századszorra - de utoljára - kívánjak Mindannyiótoknak Békés, szeretetteljes Karácsonyi Ünnepeket, sok könyvet a fa alá, vidámságot, jókedvet, s mindazt a varázslatot, amit a karácsony nyújthat számunkra...

Legyen szép az ünnepetek! 

És ajándékként hadd adjak Nektek egy idézetet, amelyben töretlenül hiszek:

"Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni."

Márai Sándor

Boldog Karácsonyt!

A kép Mandy Pritty illusztrációja

Fülszöveg:

A felperzselt Föld utolsó reménységét a gyöngyök jelentik: apró, rejtélyes rögök a világűrből, amelyek egész városokat képesek ellátni energiával. Az értük folyó harc résztvevői az Éghajó Közösség – politikai disszidensek, akik hatalmas hajókon élnek a sztratoszférában – és az Egyesült Párt által vezetett korrupt felszíni kormány. Jesse Fisher, az Éghajó Akadémia legkevésbé ígéretes tanonca és Cassius Stevenson, egy fiatal felszíni ügynök útjai keresztezik egymást, amikor mindketten tiltott területre tévednek a gyöngyök utáni hajszában. Véletlen találkozásuk váratlan reakciót indít be bennük, és mindkét fiút elképesztő és veszélyes képességekkel ruház fel. Miközben a szemben álló hatalmak bármit megtennének, 

hogy kihasználják ezeket az új erőket, Jesse és Cassius, mint üldözött és üldöző, az egykori Seattle romjaihoz tart, hogy megtudják az igazságot újonnan szerzett erejükről, múltjukról és a gyöngyök megdöbbentő titkáról.

A könyvről:

Azt hiszem, mindig is logikusnak tartottam, hogy ebben a végtelen világűrben létezik a Földön kívül is élet. De sosem hittem úgy a földönkívüliek létezésében, ahogy azt a könyvek és a filmek nagy része bemutatja: nem hiszek az UFO-kban és a kis zöld lényekben, sem a villogó, szuperszónikus űrhajókban. Talán ezért van az, hogy nem igazán szeretem a sci-fiket. 

Szerencsére Nick James könyvéről nem tudtam, hogy ebbe a műfajba sorolták, mert akkor talán el sem kezdtem volna...és mekkora élményt hagytam volna ki! 

A fülszöveg alapján egy bentlakásos iskolában játszódó, kiképzésekről, összecsapásokról szóló tiniregényt vártam. Ehhez képest kaptam egy kissé sötét hangulatú, tökéletesen megrajzolt világú, érdekfeszítő regényt, csupa izgalmas karakterrel.

A regény kezdete a "bele a közepébe" elvet követi: Jesse Fisher a tetőn lógva próbálja megmenteni az életét az ellenséges felszíniekhez tartozó Cassiustól, aki rátámadt annak reményében, hogy megszerzi tőle a kincset (és energiát) érő gyöngyöt. Jesse kétségbe van esve, hiszen kiképzésének legelső küldetése ez, és itt is - mint általában - kudarcot vall. Ám  Jesse és Cassius között történik valami: különös energiát éreznek magukban, mikor kezük összeér, és Jesse ennek hatására a mélybe zuhan. Hogy lehet, hogy 12 emelet magasságból ép bőrrel megússza? Ráadásul Cassius a bázisra visszaérve szintén különös dolgokat tapasztal magán: úgyszólván élő tűzgolyóvá válik. Miért?

Hamarosan kezdetét veszi Jesse és Cassius új élete, mely tele van titkokkal, meneküléssel, akciókkal, az igazság hajszolásával. S talán mindeközben megtalálják saját magukat is...

Annak ellenére, hogy nem teljesen olyan volt ez a történet, mint amilyet először vártam, kellemes csalódás volt. Sokkal összetettebb és komplettebb sztori ez, mint azt első olvasatra gondoljuk.

A világkidolgozása bravúros: nemcsak az adott helyszín 2090-es évekbeli állapotáról kapunk részletes és pontos képet, de tudjuk azt is, mi van a Föld többi részén, megismerjük az okokat és a korábbi történéseket. (Bár ne tudnánk, de sajnos mostanában egyre több az olyan történet, amelyek az emberek felelőtlenségéből indulnak ki és borzalmas jövőképeket tárnak elénk. Ugye Ti sem gondoljátok komolyan, hogy ez véletlen?)

Nagyon tetszett a Sarki városok elmélete és felvázolása - és csak remélni tudom, hogy valamelyik további kötetnek ezek lesznek a helyszínei. Nagyon izgalmas dolgokat lehetne kihozni belőlük. 

Na persze, nem mintha az Éghajó Akadémia mint helyszín nem lenne roppant érdekes és izgalmas - igazi futurisztikus, technikai újdonságokat felvonultató űrhajó ez - vagy legalábbis valami hasonló. 

A történet maga lendületes, fordulatokban, akció jelentekben gazdag, egy pillanatra sem hagy minket unatkozni, végig fenntartja a figyelmünket. 

A könyv háromnegyedénél én ugyan rendesen megijedtem - egy nagy titok lelepleződésénél-, hogy innentől aztán átfordulunk nagyon sci-fibe, de szerencsére  nem így történt, megmaradt a még számomra elviselhető és érdekes szinten, nem vált túl sokká vagy túl hihetetlenné.

Sok helyen olvastam, hogy a szerelmi szál az olvasók többségének nem tetszett, feleslegesnek tartották. Igen, én is úgy gondolom, hogy enélkül is megállta volna a helyét a történet, mégis azt mondom: kellett ez bele! Nem a történet miatt, sokkal inkább az emberi oldala miatt. Azért, hogy tudjuk: a lepusztult, kiégett világban sem haltak ki és perzselődtek fel az emberi érzések, ugyanúgy létezik szerelem, ugyanúgy létezik barátság, bajtársiasság, testvéri szeretet. Minden baj és rossz dolog ellenére. 

Az tény, hogy ez a romantika nekem úgy tűnik, inkább egy kamaszfiú téves képzelgései az ideális kapcsolatról, mintsem reális és hihető szerelem - nem hiszem, hogy létezik  olyan 18 éves lány, aki szerelembe esne egy 15 éves fiúval, főleg akkor, ha azt 12 éves korában, tehát kisgyerekként egy faágon ülve ismerte meg:( -, de ez legyen a legnagyobb hibája.
Ráadásul ne felejtsük el: ez egy ifjúsági regény, tehát mind történetében, mind karaktereiben a célzott korosztály igényeihez és érdeklődési köréhez kell, hogy alkalmazkodjon. És az mi más lenne, ha nem a fentebb felsorolt dolgok?

Karakterek:

Azt gondolom, a könyv egyik legnagyobb pozitívuma a két főszereplő karakterfelépítése. Csodálatos megformálói ők annak, hogy milyen jellembeli eltérések lehetnek még az azonos génállományú emberek között is, és milyen hatással lehet egy gyermekre az, ha szülők nélkül kell felnőnie. 

Jesse, aki elesettnek, gyámoltalannak és védtelennek érzi magát nélkülük, egyedül, és árván a világban, tökéletes ellentéte Cassiusnak, aki inkább megedződött, dacossá, akaratossá, kitartóvá és önállóvá vált szülők nélkül, igazi vagány rosszfiúvá, aki legbelül azonban - tudjuk - éppolyan sérült és megsebzett kisfiú, akárcsak Jesse. 

Karaktereik ellentéte a könyv elején egyértelmű, azonban a történet végére kissé elbizonytalanodunk: talán nem is olyan mások ők, mint azt elsőre gondoltuk. Jesse lassan ráébred, hogy egyedül, segítség nélkül is képes megbirkózni az akadályokkal, csak akarnia kell és hinni abban, hogy ő is különleges. Cassius pedig, aki mindig is meg volt győződve arról, hogy csak magára számíthat és csak magával kell törődnie, aki vágyott ugyan rá, de sehol sem találkozott a családi kötelék fogalmával, a kötet végére elgyengül, elbizonytalanodik, megrémül. 

Jellemüknek fejlődése fokozatos, lassú, de egyértelmű. 

A könyv többi szereplője, illetve szereplőinek jelleme egyfajta sablont követ: van jó és rossz oldal, a rossz egyedül uralkodik, vagy uralkodna mindenki felett, a jó oldalnak viszont akadnak természetesen segítői: a barát, a szerelem, a védelmező.

Mégis, minden tipikus vonás ellenére szerethető és kedves figurák ők. Skander humorát és lazaságát nem lehet figyelmen kívül hagyni, Eva anyáskodása megmosolyogtat. Talán egyedül Avery szerelmével nem voltam kibékülve. Igazából végig arra vártam, hogy mikor derül már ki, hogy igazából mégis a rossz oldalon áll és átveri az egész társaságot. Őszintétlennek és álnoknak tűnt, nem kedveltem.

Borító:

A trilógia eredeti borítóiból igazi sci-fi hangulat árad: picit sötétek, picit titokzatosak, picit futurisztikusak. Az elsőn Cassius, a másodikon Jesse szerepel. Ráadásul Nick James a napokban tette közzé a hamarosan megjelenő harmadik kötetének borítóterveit (a kékes hátterű az), ahol mindkét szereplő megjelenik egy fura DNS lánc kíséretében, ami - azt gondolom - elég sokat elárul arról, vajon mire is számíthatunk, de bennem ez még tovább fokozza a kíváncsiságot a továbbiak iránt.

A magyar borító picit más, mint az eredeti, de nagyjából követi a külföldi stílust és igazodik hozzá...A repülőszemüveg, a gyöngy itt is megjelenik (bár a zöldes ragyogást hiányolom), Jesse tekintete sokatmondó és szimpatikus - szerintem nagyon jól sikerült és bátran felveheti a versenyt bármelyik másikkal.

 A külföldön megjelent három kötet eredeti borítói

és még egy...talán ez a legsci-fisebb :)

Érdekességek:

Nick James 1986-ban született Portlandben és Anacortes kis szigetén, egy pici Washington állambeli városkában nőtt fel. Mivel túl sok szórakozási lehetőség nem akadt a városkában, így Nick sokszor kénytelen volt a saját képzeletével szórakoztatni magát, és a maga által kitalált történeteket - a tanára javaslatára - az egyetemi évei alatt elkezdte szép lassan leírogatni. Így született meg az Éghajó Akadémia kézirata is...

Nick James egyébként nagy zenerajongó, saját blogot is vezet az általa szeretett zenékről, toplistákkal, ajánlókkal, stb. A blogot idén öt éve vezeti és azóta a látogatóinak száma elérte az egymilliót :) Nézzétek meg Ti is! 

Egyébként Nick - elhiszitek?? - tanár, a Washington állambeli Bellinghamben él és tanít. A háta mögött a diákok egyszerűen csak úgy hívják: a rocksztár tanár. :)

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Eljött az az idő is, amikor véget ért az év utolsó játéka...

A feladat egyszerű volt, mindössze két oldalt (az enyémet és az Álomgyár Kiadó oldalát) és egy képet (a játék meghidretésének fotóját) kellett like-olni a Facebookon - és mindazok között, akik ezt megtették, a mai napon kisorsoltuk

Kate Van Dyke Vérzivatar

című könyvét.

A nyertest mézeskalács és linzerrudacska sütés között sorsoltuk ki segítő - és rettentően sütievős-maszatos :) - hostess hölgyeim segítségével...Elég sok jelentkező akadt, elég sok cédula került be a karácsonyi dobozkába...

Közülük pedig Kate Van Dyke könyvét nyerte.....

Hlavács Orsolya

Gratulálunk!!!! A nyertessel e-mailen veszem fel a kapcsolatot...

Neki is, én mindazoknak akik játszottak - én nem játszottak - ezúttal kívánunk Békés, Boldog Karácsonyt és Sikerekben gazdag Új Évet!!!!

Fülszöveg:

Lehetséges, hogy egyetlen véletlen, egy titokzatos vörös hajú nő megjelenése tönkretesz mindent, amit férfi és nő felépített? Vagy feledhető a múlt, megbocsátható a hiúságból fakadó gyöngeség, és csakúgy, mint a Napfényes Riviéra című szappanoperában, végül ki-ki azt kapja, amit megérdemel? Ferenczik Adrienne cementszürke és álságos hétköznapjainkkal, gyakran életfogytig kergetett illúzióinkkal szembesít ebben a könyvben, méghozzá a kegyetlenségig szórakoztatóan. Ehhez, persze, drámai alaphelyzet is kell, de abból az élet mindig eleget produkál. Esetünkben a kisváros lakóparkjában egy tragikus baleset miatt megüresedik egy családi ház. Aztán megérkezik az új lakó, és ezzel felbolydul a lakópark élete. Megelevenedik a múlt, felszínre törnek a régi emlékek, az egyik házba a félelem, a másikba a gyűlölet költözik be, a harmadikból pedig még az öröknek hitt szerelem is elillanhat.

A könyvről:

Voltatok már úgy, hogy sétáltatok az utcán, gyanútlanul, mindennapos rutinnal és mozdulatokkal, aztán egyszer csak elétek vetődött egy réges-régi ismerős: egy régi barát, vagy szomszéd, vagy osztálytárs. Elcsevegtetek, aztán indultatok tovább, de már nem azzal a megszokott lendülettel, mint előtte, mert hirtelen belétek hasított az érzés: hová is tartok? Honnan jöttem és vajon jó felé indultam-e el? Mivé lett az utam az idők során és mivé lettem közben én magam?

Nos, Ferenczik Adrienne könyve, a Napfényes Riviéra éppen ezt a hatást váltotta ki belőlem. Olyan kérdéseket és gondolatokat vetett fel, amit egy régi ismerőssel való találkozás tett volna meg.

Pedig a könyv címe egyáltalán nem ezt sugallta. Sőt még az első néhány oldal sem...Őszintén szólva meg is voltam rémülve kissé, hiszen ez a nagyon lektűr irodalom nem igazán az én műfajom, nem szeretem. De aztán eltelt néhány oldal, néhány kis epizód a szereplők életéből és bebizonyosodott: nem olyan napfényes ám ez a történet, mint ahogy a címe mutatja!

Látszólag könnyed, szórakoztató kis történet, amit kapunk: egy békés, unalmas lakópark életébe nyerünk betekintést, ahol látszólagos békében és nyugodt boldogságban éldegél egymás mellett három család: Saciék, Mártáék és Olíviáék. 

Hamarosan azonban a szemközti tornyos házba új lakó költözik, és felbukkanása felbolygatja az egész utca életét, s lerántja a leplet a képzelt idillről.

Az új lakó ugyanis nem minden szándék nélkül költözik éppen abba a tornyos házba, és nem mindenki számára ismeretlen az ő kiléte: réges régi fájó sebeket tép fel, rávilágít a boldogság mulandóságára és az általunk keltett illúziók valótlanságára.

Azt kell mondanom, súlyos egy könyv ez. A szó legátvittebb értelmében. Fricska az olvasó számára és egy tükör, amit maga elé tarthat. Vagy a szomszédja elé. 
Hiszen annak ellenére, hogy könnyed, rendkívül szórakoztató, érdekfeszítő és olvasmányos, mégis ránehezedik, rátelepszik az emberre és olyan gondolatokra sarkallja, amik talán még soha, vagy nagyon hosszú ideje nem jutottak eszébe. A finom irónia, a valósághű társadalomkép az elevenünkbe talál, visszavisz a múltba, rákérdez a jelenre és megkérdőjelezi a jövőnket. Kihat ránk. Megdolgoztat. Ösztökél. És ez jó. Ilyen legyen egy könyv: érintsen meg, változtassa meg a gondolkodásunkat, bírjon rá a tépelődésre. Még akkor is, ha közben jól szórakozunk - sőt, kiváltképpen akkor ...

Azon kívül, hogy a könyv története rendkívül tanulságos és lebilincselő, a szerkesztésmódja, a történetvezetése is rendkívüli... Az egész regény kapott egy kis keretet, ami csupán néhány sor, néhány mondat - mégis borzasztóan hatásos, és ez a néhány momentum szinte elmondja az egész történet lényegét, a könyv teljes tanulságát - jó adag iróniával megfűszerezve.

Ugyanakkor a szereplők és idősíkok is folyamatos változásban vannak a történet folyamán, amit nem könnyű megoldani egy regény cselekményvezetése közben. Én azt gondolom, hogy egy elsőkönyves írónak pedig különösképp nagy kihívás lehet...Gondolnám, ha nem cáfolna erre rá Ferenczik Adrienne...mert különösképpen mindebből semmit nem vettem észre olvasás közben. Annyira profi és bravúros átvezetések, átkapcsolások történtek a szereplőváltások között, hogy csak ámultam és bámultam.

A kifejezésmód választékos, igényes, ugyanakkor rendkívül könnyed és hétköznapi.

Pompás volt olvasni...pompás utána tépelődni, hogy a végére levond Te is a következtetést: Minden úgy jó, ahogy van, minden épp olyan, amilyennek lennie kell. És ha mégsem: a kezedben a kulcs: változtass rajta!

Karakterek:

Az a legszebb ebben a könyvben, hogy minden tekintetben teljesen hétköznapi. Nemcsak a helyszín, a kirajzolódó történet és családok, de maguk a karakterek is mind valóságosak és átlagosak, nincs bennük látszólag semmi különleges, semmi többiektől eltérő: olyanok, mint mindenki - bárki. Lehetnének akár a barátaink is, vagy a szomszédaink, vagy akár mi magunk.

Talán éppen ezért érezzük azt, hogy valamelyikükkel feltétlenül azonosulnunk kell, hogy valamelyik karakter életét mindenképpen össze kell vetnünk a sajátunkkal.Én megtettem...és azt hiszem, hozzám hasonlóan a többi olvasó is ugyanígy meg fogja tenni ezt.

S hogy kivel fognak azonosulni? Nos, azt hiszem, az olvasók között nagyon sok Saci lesz, és sok Olívia, jóval kevesebb Márta és ...nos, azt hiszem Mónika nem lesz. Egyrészt azért, mert az, aki olyan, mint Mónika, az  nem olvas. Másrészt pedig azért, mert ha valaki tényleg olyan, mint ő, az nem látja ezt be - észre sem veszi :)

Borító:

Általában nem szeretem azokat a borítókat, amelyeken női fejek vannak. Egész egyszerűen nem tartom megfelelőnek őket arra, hogy egy könyv történetét vagy hangulatát elénk vetítsék. Az pedig, hogy a karaktert fessék le nekünk, azt végképp nem szeretem - hadd döntsem el én, hogy milyennek képzelek el egy szereplőt, hogy milyen ember formálódik meg a fejemben. 

Nos, ezzel a borítóval sem vagyok teljesen kibékülve, pedig ízléses és szép, sőt képes arra is, hogy elénk vetítse: a regény csalóka címe ellenére nincs túl sok szó benne a napfényről - inkább olyan a hangulata, mint a lánynak a címoldalon: kicsit melankolikus és elgondolkodtató.

De pontosan ugyanez a problémám is vele: elvileg ez a lány a regénybeli Mónika -legalábbis a vörös haj erről árulkodik. De én nem hiszem, hogy ő képes lenne ennyire ártatlan, szerény, sőt szeretetreméltó arckifejezésre... nem tudom vele azonosítani, és itt megdől a borítókép elsődleges szerepe...

Érdekességek:

Ferenczik Adrienne, a regény írója a Nyíregyházi Televízió szerkesztő-riportere. Több antológiában jelent már meg novellája, melyek kissé komolyabb témákat érintenek, komolyabb hangvételben íródtak, mint a Napfényes Riviéra, de kivétel nélkül mind rendkívül valóságosak és elgondolkodtatók.
S bár munkája során ragaszkodnia kell a tényszerűséghez, regényének alaptörténete és karakterei csupán kitalációk, az írónő képzeletének szülöttei.


A könyvet köszönöm az Atlantic Press Kiadónak!