Bizony, hosszú szünet állt be itt, a blogon, és sajnos még el is tart egy darabig...Az hogy miért, nem is kérdés: választani kellett, nem ment minden egyszerre. Úgy, hogy elkezdtem egy másoddiplomás képzést az egyetemen, ráadásul munkát is váltottam, sajnos nem maradt időm arra, hogy olvassak is, blogoljak is, valamit muszáj volt feladnom...
Hát egyelőre most így sikerül megoldanom az időm beosztását - több-kevesebb sikerrel. Ha minden igaz, szeptembertől már az utolsó évemet kezdem, és ha minden jól megy, jövő ilyenkor már egy plusz diplomával kezdem a nyarat... :)
Azért a nyári szünetekben nem tétlenkedem, és az egész éves kihagyás után úgy faltam/falom a könyveket, mint az éhező, aki napok óta nem evett. Egyiket a másik után olvasom ki, kétségbeesve vágyva a következőre, fél éjszakákat olvasással töltve. Szerencsére a sok éves rutinnak köszönhetően nagyon jó érzékkel tudom kiválasztani azokat a könyveket, amelyek egy kicsit is érdekelhetnek, és tudom őket olyan sorrendbe egymás után olvasni, ahogy azt az adott hangulatom és kedvem megköveteli. Így aztán meglehetősen sok jó könyvet olvastam ez alatt az idő alatt. Ezekből hoztam most egy-két aprócska véleményt...
Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó
Elolvastam néhány értékelést. Darabokra szaggatott szívekről, kihullajtott könnycseppekről, fájdalmas érzésekről.
Aztán arra gondoltam, hogy én egyáltalán nem érzem ezt. Nem érzem, hogy darabokra hullottam volna, hogy szétszaggatott volna, nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem.
Aztán rájöttem, hogy miért… Azért, mert őrjítően, végeláthatatlanul dühös vagyok! A szülőkre, a tanárokra, az iskolástársakra, a testvérekre…mindenkire, aki felelős lehet egy hasonló dologért!
Azokra, akik vakon mászkálnak, akik nem látnak, vagy nem akarnak látni, akik hagyják, hogy egy önmagában is sérült és sebzett kislány vegye észre először a jeleket, és próbáljon meg erején felül tenni ellene.
Nem, nem az kell, hogy fájjon, hogy sajnáljuk, hogy könnyet ejtsünk. Az kell, hogy meglássuk, észrevegyük, hogy segítsünk!
Elmondhatatlanul dühös vagyok! Ránk, felnőttekre!
/A könyv egyébként csodaszépen megírt, tökéletes egész. Reális, és nagyon lírai. Pont a realitása miatt fájó…/
Cecelia Ahern: A Vétkes
Most, hogy befejeztem ezt a könyvet, egy sokat hallott szállóige jár folyton a fejemben, miszerint a döntéseink határozzák meg, hogy kik is vagyunk valójában. Hogy milyenek vagyunk.
De minél többet gondolkodom rajta, annál inkább gondolom úgy, hogy nem feltétlenül van ez így…Mert hát nem mindig alakul úgy, hogy a helyesnek vélt döntés a jó döntés. És életünk során annyi, de annyi rossz döntést hozunk! Többnyire félelemből,.. mert felünk a következményektől, attól, hogy más mit gondol rólunk, mit szólnak hozzá az emberek, hogyan ítélnek meg általa. És sutba dobjuk azt a tényt, hogy inkább az lenne a fontos, hogy mi hogyan ítéljük meg saját magunkat e döntés által!
Mégis… úgy hiszem, a sok rossz döntés, mind azért van, hogy végül, ha valami igazán fontos dologban kell döntenünk, megmutassa számunkra, hogy mi a helyes… Leckék, amelyekből csak tanulhatunk…
Nos, valami ilyesmiről szól ez a könyv. És még sok-sok másról: hatalomról, pénzről, erkölcsről, tökéletességről és tökéletlenségről, bajtársiasságról, szerelemről…Számos elgondolkodtató dologról, ami teljesen észrevétlenül furakszik be a gondolataink közé, miközben egy hihetetlenül izgalmas, lebilincselő és eseménydús történetet lapozunk végig. Mit lapozunk! Falunk, habzsolunk, bekebelezünk!
Letehetetlen, élvezetes, magával ragadó és roppant tanulságos!
Olvassátok!!!
Jodi Picoult - Samantha van Leer: Sorok között
Jaj, annyira jó volt kézbe venni ezt a könyvet! Úgy lapozgattam, mint valami mímes, törékeny díszt, csodáltam a fényes, vastag lapjait, a leheletfinom, könnyed illusztrációit, a kacskaringós, finom iniciálékat, a sejtelmes árnyképeket, a narrációnként más és más betuszínt… És ez a varázsos, mesebeli hangulat megmaradt akkor is, amikor olvasni kezdtem, amikor átrepített meseországba és vissza, amikor a sorok között megelevenedett a mese és a fantázia eggyé vált a valósággal…
Hihetetlenul eredeti, varázsos, mesebeli könyv ez, olyan, amit egészen biztosan nem ajándékozol tovább, amit óvsz, őrzöl, amit tartogatsz, hogy majd egyszer megoszthasd a lányoddal… aztán az ő lányával…olyan könyv, ami generációkat és világokat ível át….
Varázslatos…nem tudok rá jobb szót mondani…
M.R. Carey: Kiéhezettek
Ismeritek az érzést, amikor január végén kinéztek az autóból a tájra, és nem láttok mást, csak élettelen dolgokat mindenutt? Kopár, szurke tájat, csupasz földeket, sivárrá aszott fákat. És a legutolsó dolog, amit kívántok az az, hogy ki kelljen szállni a jó meleg, biztonságot adó autóból.és akár egy lépést is megtenni odakint…a szurkeségben…
Pontosan ez az érzés kerített hatalmába, amikor a Kiéhezetteket olvastam. Totálisan az a könyv, ami kiránt a komfortzónából, megborzongat és olyan kérdéseket tesz fel, amire nem is igazán lehet válaszolni, pedig mégis muszáj.
Nem tudom, hogy elégedett vagyok-e a végével… De talán pont ez a lényeg… Ebben a világban már nincs olyan, hogy jó megoldás… csak rossz van és még rosszabb…
