Julianna Baggott: Tiszták (Pure 1. )

Fülszöveg: 

Pressia hétéves volt a Robbanások idején, amikor az egész addigi világ megsemmisült. Már nem emlékszik sem a szüleire, sem születésnapi ajándékokra. A nagyapjával él egy romos üzlethelyiség hátsó raktárában, és csak a porig égett házakat, a kétségbeesetten túlélni próbáló embereket, a levegőben kavargó hamut és port, a mutánsokkal vívott harcot ismeri. Éjszakánként egy szekrényben elbújva arról ábrándozik, hogy egyszer talán visszatér a régi világ, vagy legalább valahogy bejuthat a Kupolába, ahol a szerencsés kevesek, a Tiszták élhetnek, akik sebhelyek nélkül vészelték át a világ pusztulását. Eközben a Kupolában Partridge, a Kupola egyik legbefolyásosabb vezetőjének fia úgy érzi, megfojtja a szigorú új rend, ráadásul hiányzik neki az édesanyja, aki sohasem jutott be a Kupolába. Így, amikor rájön, hogy az anyja esetleg még életben lehet, elhatározza, hogy az életét kockáztatva megszökik, hogy megtalálja. A romok között négy fiatal vívja élethalálharcát a szörnyetegek és egy gonosz, embertelen hatalom ellen. Miközben feltárul előttük a múltjuk, minden erejükre és bátorságukra szükségük van ahhoz, hogy életben maradjanak és megmaradjanak embernek.

A könyvről:

Valamelyik író egyszer azt mondta, hogy minél többet szenved egy szereplő a könyveiben, annál jobban szeretik őt az Olvasók... Azt kell mondanom, hogy ebben a könyvben talán egyetlen szereplő sem volt, akit ne szerettem volna. Sőt! Annyira a szívemhez nőtt Pressia, Lyda, Bradwell, Partrigde és El Capitan, hogy azóta is itt tanyáznak, és nem tudom kiüldözni őket innen!

A könyv alapjában véve egy posztapokaliptikus történet: valamikor a közelmúltban az emberek viszálykodása odáig fajult, hogy a nukleáris fegyvereket bevonva az emberek nagyrésze meghalt, aki életben maradt, az pedig borzasztó deformitásokon ment keresztül a sugárzásnak köszönhetően: egyszerűen összeolvadt tárgyakkal, élőlényekkel, akár emberekkel is. Akadt viszont egy kisebb társaság, akik tudtak arról, hogy mindez egyszer bekövetkezik és kupolát (atombiztos, védett kisvárost) építettek a kiválasztottaknak. 

Ebben a kupolában él Partrigde, aki magas rangot betöltő apja árnyékában él és hamarosan felfedezi, hogy anyja halála körül valami nagyon nincs rendben. Elszökik és nyomozni kezd.

A kinti világban találkozik a babájának fejével összeolvadt Pressiával, aki segítségére lesz utazása során és együtt - néhány segítő baráttal karöltve - megfejtik a kupola titkait.

Azt kell mondanom,  ez a könyv nagyon hátborzongató, nagyon sötét, nagyon morbid és nagyon meredek! Bevallom, az elején nehéz volt túljutnom...Annyira sok volt a világ leírása, a karakterek, a deformitások...nagyon nehéz megemészteni, elhinni és beletörődni...De muszáj végigolvasni! Muszáj, mert tudnunk kell, hogy mi is történhet, ha így élünk tovább! És muszáj, mert olyan élményt kapunk, amit még sohasem!

Én megemelem a kalapomat az írónő előtt, hiszen ennyire kidolgozott és tudatosan felépített könyvet ritkán olvas az ember. A legkisebb rovaroktól kezdve a bogyós növényekig megelevenedik ez a disztrópikus világ - annyira vizuális és élvezhető, teljesen beszippant, mintha Te magad is ott járnál! A történet maga pedig! Elrettentő és nagyon hihető és nagyon ....borzasztóan jó! szó szerint!!! :-)

És ha már kidolgozottság: annyira leleményes és ötletes dolgokat talált ki Baggott! Teljesen el vagyok hűlve: pl: a rejtjeles beszéd a zárkák között, vagy az anya rejtvényei! Nem semmi!

Szóval, ajánlom mindenkinek! Elgondolkodtató nagyon...és tényleg kell hozzá lelki erő, hogy elolvassuk! Mert fáj az igazság....

Karakterek:
Azt gondolom, nem kevés bátorság kell ahhoz, hogy valaki olyan főszereplőket alkosson a regényéhez, aki ennyire nem tökéletes, aki valamilyen szinten fogyatékkal él, testi elváltozással. Személyes tapasztalatom alapján ugyanis, viszolyog az ember az ilyentől - szomorú, de valljuk be, így van. Mégis...egy idő után elfelejtettem teljesen, hogy Pressiának nincs keze. Vagy hogy El Capitain gyakorlatilag Helmud is...A belső kisugárzásuk, a tetteik, a jellemük teljesen elfeledteti velünk, megszeretjük őket, 


látjuk, értjük a gondolataikat. 
Én gyakorlatilag mindegyikőjüknek drukkoltam, vártam, vágytam, hogy valami jó történjen velük és sajnáltam őket, amikor nem . 
Nagyon szerettem Lydát az eszességéért és a kitartásáért, hogy akkor is ragaszkodik valakihez, akkor is kiáll valakiért, amikor semmi oka rá, amikor csak a szíve mondja mindezt.
Szerettem Partridge-t az állhatatosságáért és bátorságáért - én azt hiszem, hogy egy örökké háttérbe szoruló, elnyomott embernek nagyon nehéz lehet érvényesíteni az akaratát és véghezvinni a céljait. 
Bradwellt a bölcsességéért szerettem leginkább: olyan egyszerű és mégis lényeges dolgok hangzottak el tőle, olyan szép gondolatok...

"Még csak repülni sem tudnak. Ha felhúzod őket, akkor csapkodnak a szárnyukkal, de aztán ez minden. 

– Ennek talán az az oka, hogy nem volt hová elrepülniük."

El Capitain az iróniájával, szarkazmusával, nyersességével vívta ki a tiszteletemet :)


és persze sorolhatnám, hiszen ahogy az elején is mondtam: minden szereplőt szerettem benne...

Borító:
Alapjában véve egyetlen szavam sem lehet a borítóra: megtartották az eredeti borítót, ami szép, utal a könyvre, benne van minden fontos momentum....nekem mégis valamiért ...olyan kevésnek tűnik...valamiért hiányolom belőle a könyv kisugárzását, nem árad belőle annak hangulata...szóval, ha fülszöveg nélkül látnám a boltban, nem biztos, hogy ezt választanám...

Érdekességek:
A könyv második része 2013 februárjában jelenik meg Amerikában - és ha a mi jóságos Egmont Dark-unk követii a mostani trendet, akkor nálunk is ezzel egyidőben kijön...Jajj, de messze van! 


A film....Annyit tudunk, hogy még a könyv megjelenése előtt megvásárolta a Fox 2000 stúdió a megfilmesítés jogait...Hogy mikor lesz belőle film? Ki tudja....de én várom már...


És még egy érdekesség: a könyv hivatalos trailere remekül sikerült, ráadásul az Egmont Dark (ugye a kiadó...) magyarul feliratozta is nekünk...érdemes megnézni!