Kate Van Dyke: Vérzivatar - Tűzmadár I.

Fülszöveg:

Kívülről nézve James Sinclair szállodalánc tulajdonos családjának életét siker, luxus és fényűzés kíséri. Az ötcsillagos színfalak mögött azonban családi viszályok, irigység, rejtélyes halálesetek és titkos viszonyok bújnak meg. James ikerfiai Ron és Dean mindenben különböznek. Dean, a világtól elvonult művész, Ron pedig apja nyomdokaiban járva a Sinclair Star szállodalánc alelnöke. 

Apjuk, a kíméletlen üzletember, vaskézzel akarja irányítani gyermekei életét. 

Ron, feleségét és kisfiát egy repülőgép szerencsétlenségben veszti el, ikertestvérét tisztázatlan körülmények között meggyilkolják. A szálak Ronhoz vezetnek, de valóban képes lenne megölni saját fivérét? 

A férfi önpusztító életbe menekül. Viszonya lesz egy tinédzserkorú szobalánnyal. Egy éjszakás kalandjuk közös sorssá alakul, amit mintha valaki a háttérből irányítana…

Halál, sex, erőszak és titkok jellemzik Kate Van Dyke, a Csontgolyó (Alexandra, 2006) és A latin démon (Ad Librum, 2009) szerzőjének páratlanul izgalmas, kétkötetes krimijét.

 

A könyvről:

Alapvetően azt kell mondanom: szeretem a krimit. Illetve: szeretem a jó krimit. Azt, amikor felbukkan egy nyom, és egyből van egy sejtésed, hogy vajon ki lehet a tettes. Aztán jön a következő árulkodó jel, a gyanúd szertefoszlik, de keletkezik helyette egy másik. És ez így megy sokáig, sokáig, míg a végén leesik az állad, hogy: "jé, erre nem is gondoltál!". 

Igen, azt hiszem, egy jó krimi valahogy ilyesformán épül fel, valami ilyesmi kell, hogy legyen a célja: dolgoztassa meg az olvasó agytekervényeit, lásson át a felszínes dolgokon, nézzen a dolgok háta mögé, keressen ott is összefüggéseket, ahol normál esetben semmit sem találna. A krimi meg kell, hogy tanítson látni és nemcsak nézni. Gondolkodni és nemcsak felfalni a betűket és mondatokat.

Ezért aztán örültem, amikor az Álomgyár Kiadó jóvoltából a kezembe vehettem Kate Van Dyke Vérzivatar c. regényét - jobban mondva kétrészes regénysorozatának első részét. Vágytam már egy igazán izgalmas és pergő nyomozásra...

Félig-meddig megkaptam, amit szerettem volna.

Egyrészt azért csak félig, mert a fülszöveg picit többet "fecseg" a történtekről, mint kellene. Túl sokat árul el, és ezzel lelövi a nagy meglepetések és fordulatok jórészét...Öreg hiba, de sajnos mostanában elég sokszor futok bele ebbe a hibába...Itt is követni kellene az elvet, miszerint:  a kevesebb néha több :)

A történet központjában Ron Sinclair áll, a Sinlair Stars szállodaláncolat örököse. Ő az, akit apja a hálózat alelnökének jelöl ki, hiszen ikerfiai közül egyedül őt tekinti valódi, teljes embernek, kisebbik fiát, Deant egy szigetre száműzi, rejtve az emberek kíváncsi tekintete elől. Dean ugyanis törpenövésű, apja szemében gnóm. És mint ilyen, nem ronthatja egy jólmenő, tekintélyes üzletember jóhírét és image-ét. 

Ám az évek során kiderült: Deannek istenáldotta tehetsége van a festészethez. Kiállításokat rendeznek neki, ám a megnyitókon Ron játsza el Dean szerepét. Az ikrek 30. szülinapján aztán Ron és a festő jóbarátja, Sam ráveszik a zárkózott művészt, hogy fedje fel magát. A leleplezés remekül sikerül: bár apjuk őrjöng, a sajtó remekül fogadja a bejelentést, a fiúknak joggal van okuk ünnepelni és kirúgni a hámból. Ám reggel a rendőrség szörnyű hírrel fogadja őket: Kittyt, Ron szeretőjét brutális kegyetlenséggel meggyilkolták az éjjel. A tettes videóra vette a gyilkosságot, az áldozatot ismerte, de ezen kívül nincs további nyom...

Közben Ron gyámságot vállal Kitty 18 éves kishúga felett, aki régóta szerelmes a férfiba...Ron tagadja, de lassan ő is a lány rabjává válik... a nyomozást pedig újabb gyilkosságok nehezítik...

Bevallom, a legnagyobb problémám az volt a könyvvel, hogy nem tudtam eldönteni: ez most vajon krimi, amiben túl sok lett a családi dráma, vagy családregény, amiben túl sok lett a véres gyilkosság... Kriminek ugyan - úgy érzem - jobb volt, de ahhoz felesleges volt ennyire túldramatizálni a szerelmi szállal, az ármánykodással és a gyűlölködéssel. 

De krimiként megvolt benne minden, aminek lennie kell: látszólag megoldhatatlan bűnügy, ismeretlen gyilkos, gyanús jelek, eltitkolt bizonyítékok, újabb gyilkosságok... Szerettem a rendőrnyomozók ötleteléseit és okfejtéseit, bár néha annyira analfabétának látszottak, hogy legszívesebben rájuk ordítottam volna, hogy "ne legyél már hülye!", de szerencsére ezt mindig megtette helyettem valaki más a regényből, aki volt annyira éleslátó, mint mgag az Olvasó :) Merem feltételezni azt, hogy ez egy remek írói fogás volt Kate részéről, amivel igazi humort csempészett a sorok közé... :)

A gyilkos személye számomra még most is ismeretlen, annak ellenére, hogy minden jel természetesen Ronra mutat: ez annyira átlátszóan elterelés, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy valóban ő lenne a gyilkos... Valódi kirakós ez, igyekszem összerakni a falatnyi információmorzsákat és meglátni a fától az erdőt, ám természetesen nem olyan egyszerű ez...Van sejtésem, de korántsem vagyok biztos benne, hogy a feltevésem helyesnek bizonyul majd a továbbiakban ...:) És ettől válik jó krimivé egy krimi...Tényleg megmozgatja az Olvasó fantáziáját, építi a logikus gondolkodását, próbálja rávezetni, hogy meglássa az információhalom között az igazán lényegest...

A könyv másik részével azonban nem igazán tudok mit kezdeni...Ron és Peggy szerelme a fentiek ismeretében lényegtelennek és felnagyítottnak tűnik - annak ellenére, hogy jelentősebb részben képviselteti magát a könyvben, mint a nyomozós szál... Számomra indokolatlanul és irrelevánsan. A történet szempontjából talán bele kellett szőni, de nekem elég lett volna megemlítés szinten, mindenféle közbeeső bonyodalom nélkül... A szerelmük és a viselkedésük egyaránt kissé túlzó és irracionális, az egymáshoz való viszonyuk, helyzeteik kimenetele sok esetben elképzelhetetlen.

Mindennek ellenére a könyv pergő és lendületes, könnyen és folyamatosan lehet olvasni, a nyelvezete hétköznapi, könnyed. Néhol indokolatlanul és feleslegesen sok a káromkodás - én például az intelligens és illedelmes Ron szájába szinte egyáltalán nem adtam volna trágárságokat, elvégre nem nagyon mozog olyan közegben, ahol ez elfogadott és megengedett. 

Összességében véve azonban mégis azt kell mondanom: olvasmányos és kikapcsoló olvasmány Kate sorozatának első része, és nagyon kíváncsian várom, hogy a folytatás vajon milyen meglepetéseket tartogat még számunkra...:)

Karakterek:

A könyv karaktereivel szemben többször éreztem azt, hogy egy kissé kiforratlanok. 

Peggy ugyan mutat némi karakterfejődést a történet során, és a könyv végére egészen hihető, felelősségteljes személyiséggé válik, mégis néha úgy érzem, hogy a döntései mögött nincsenek igazi észérvek és indokok, kissé labilis és ambivalens személyiségnek tűnik..

Ron karaktere számomra emberibb és reálisabb - bár ez természetesen nem jelenti azt, hogy szimpatikussá is válna... Én rettentő dühös voltam rá, amiért ennyire oktondi és naiv.Hogy az, aki tudja, hogy az apja mennyire gonosz és alattomos, hogy hihet el neki mégis első szóra mindent?? Arról nem beszélve, hogy az az ember, aki igazán szerelmes, csakis a saját feje után megy, nem hallgat senki másra, csak magára. Ha hall is valamit, addig megy, addig nem hiszi el, amíg saját szemével nem látja, a saját fülével nem hallja. Nem törődik bele első szóra, hogy úgy van, ahogy más mondja.  Az ó beletörődése számomra teljességgel hihetetlen...

Érdekességek:

Kate Van Dyke 7 éves kora óta írogat - több kevesebb kihagyással és szünettel. A Vérzivatar a harmadik megjelenő kötete, az első regényének kiadását Göncz Árpád is támogatta. 

A krimit mint műfajt Kate azért választotta, mert hivatásszerűen is bűnügyi újságíróként dolgozik, így mondhatni meglehetősen nagy rálátása van a kriminológiára és bűncselekményekre. 

A vele készült interjút az Álomgyár Kiadó weboldalán teljes terjedelmében elolvashatjátok!

Köszönet a könyvért az Álomgyár Kiadónak!