Rachel Ward: Számok - A káosz

Fülszöveg:

Adam „számokat” lát – amikor az emberek szemébe néz, meglátja a haláluk dátumát, ahogyan az anyja, Jem is látta. 

Adam nehezen birkózik meg ezzel a rettentő képességgel, és amikor ráébred, hogy a környezetében mindenkinek ugyanaz a szám rendeltetett, rettegni kezd attól, mi vár rájuk majd 2027-ben. 

Hogy ráleljen a megoldásra, Adam kétségbeesett kutatásba kezd. 

Mi történhet: háború, atomkatasztrófa, pusztító vírusok? Az világos, hogy valami nagy dolog közeleg.. 

De mi? És mit tehet ő ellene?

A könyvről:

1-2 évvel ezelőtt a kezembe akadt egy könyv, ami aztán később igen ellentétes kritikákat váltott ki az olvasóközönségből. Volt, aki lehordta a sárga földig, trágárnak és hanyagnak nevezte, és volt, aki ennél jóval többet látott benne. 

Én leginkább ez utóbbihoz tartozom. Mert lehet, hogy a könyv nem volt tökéletes, minden téren akadtak hibái, mégis a maga nemében egyedülálló volt és rendhagyó, az a fajta könyv, ami beeszi magát a gondolataid közé, és évek elmúltával sem tűnik el onnan. Emlékszel minden egyes kicsi részletére, a karakterek felejthetetlenül beivódnak az emlékeid közé, a történet és az általa keltett érzések a tieiddé válnak. Mert több ez, jóval több, mint ami a felszínen látszódik...

Valami ilyesmi volt Rachel Ward Számok című trilógiájának első kötete, A menekülés.

Ráadásul a könyv úgy ért véget, hogy egyértelmű volt: folytatás következik. Aztán a folytatás nem jött - legalábbis nálunk. Évek teltek el. Most pedig a Főnix Könyvműhely váratlan bejelentést tett: 

január 30-án 

megjelenik végre nálunk is a következő kötet, 

Rachel Ward: Számok - A káosz!

Számomra ez egyértelműen örömhír, izgatottan vártam  a folytatást. És aztán úgy adódott, hogy a kiadó jóvoltából már a megjelenés előtt, az elsők között elolvashattam a könyvet.

Azt le kell szögeznünk, hogy a könyv - bár egy sorozat második része - nem kötődik szorosan az első részhez. Vannak ugyan kapcsolódási pontjai (Adam, a főszereplő az első részben megismert Jem fia, a Dédi szerepel természetesen az első kötetben is stb.), mégis önálló, teljes regény.

A főszerepben Adam, Jem fia áll, aki örökölve anyja képességeit, maga is látja az emberek szemében azok halálozási dátumát. Adam 16 éves, tehát valamikor a nem túl távoli jövőben járunk, a világ nem sokat változott a mostanihoz képest, csupán az ésszerűség keretein belül: a tenger szintje megnövekedett, a partközeli városok közül néhány víz alá került; gyakori az áramkimaradás, a világban háborúk dúlnak, chippel kezdik megjelölni az embereket.

Adam és apjának nagyanyja, Dédi Londonba költöznek a tenger elől, vissza a család régi otthonába. Itt találkozik Adam Sarah-val, aki különös módon retteg a fiútól, hiszen évek óta minden éjjel a rémálmaiban szerepel. Ráadásul Sarah igen szorult helyzetben van: menekülnie kell a családja elől. Adam látja Sarah szemében a számát és tudja, hogy sorsuk összefonódik. Keresni kezdi a lányt, miközben nyomozást indít annak érdekében is, hogy megtudja: mi az összefüggés a lány rémálmai és az emberek többségének szemében látott azonos dátum között. Vajon milyen katasztrófa fenyeget, ami ennyi ember halálát okozza majd. És vajon lehet-e változtatni a számokon...

Sokat gondolkodtam rajta, miért annyira más, annyival több ez a könyv, mint egy átlagos YA vagy ifjúsági regény. És azt hiszem, rájöttem: azért, mert egy látszólag izgalmas és misztikus történetbe félelmetesen bátran ágyaz be egy szívettépően realista világot szívettépően fájdalmas problémákkal és helyzetekkel. Nem pusztán egy jövőbeli regény ez természetfeletti képességekkel megáldott fiatalokkal és közelgő világvégével, sokkal inkább valóságos, mélyebb jelentéstartalmú  realista könyv ez, a YA irodalomtól eltérően igen komoly mondanivalóval.

Az írónő egészen bátran és merészen nyúl olyan kényes kérdésekhez, mint családon belüli erőszak, szexuális bántalmazás, drogkérdések, a társadalmi rendszer hibái, szociális problémák, rendőrségi és kormányzati túlkapások stb. 

És mégis: ezek a felvetett kemény kérdések csupán villanások, csupán egy-egy feltűnő képkocka egy problémákkal teli világban. Nem ítelkezik, nem mond véleményt felettük senki, mindenki számára megadja a lehetőséget arra, hogy továbbvigye magában, továbbgondolja, véleményt formáljon és kordában tartsa azt az érzelmi vihart, ami hatásukra a bensőjében tombolni fog... 

Ám e realitások mellett van egy igen érdekes és izgalmas "fedősztorink" is. Adam esete a számokkal már önmagában is rejtélyes, de azzal a ténnyel együtt, hogy a londoni lakosság  többségének szemében ugyanazt a számot látja, még tovább fokozza a feszültséget és növeli a titokzatosságot. Tudjuk, ez csak egyet jelenthet: valami súlyos, egetrengető katasztrófát. 

Hogy mi ez, és miért történik? Ez egyszerű és logikus - legalábbis aszerint a magyarázat szerint, amit kapunk rá. És nekem ez bőven elég és elfogadható volt. Minden további okfejtést feleslegesnek és túlzónak találtam volna.

A világfelépítésre ugyanezt tudom elmondani: se nem túl sok, se nem túl kevés. A világ éppen olyan,  amilyen lehetne néhány év múlva, hihető és végiggondolt. A leírások részletgazdagok, de nem túlzók, az akciójelenetek forrongók, pörgők, izgalmasak.

Ami számomra az egyik legfájdalmasabb momentuma a könyvnek, ami egyre-másra mást sem tesz, csak marcangolja a szívemet, az Adam és Sarah kapcsolata. Mert igen, egymásra lelnek benne, de annyira fájó ez a szerelem! Két elveszett, sérült, magányos lélek találkozása, nem is társai ők egymásnak, inkább kapaszkodói, mentsvárai, az esély a jobb, boldogabb életre. Nem a teljességet adják ők egymásnak, csupán a reményt. A reményt arra, hogy akár még szebb is lehet. És ez a remény annyira erős bennük! Erősebb minden félelemnél, minden gyűlöletnél, mindennél, amit valaha is éreztek és akartak. Egymás mellé sodorja őket, egymás karjába kapaszkodva igyekeznek átbotladozni London és addigi életük romjain... És én remélem, sikerül nekik...

Még egy dolgot fontos megjegyezni: a könyv nyelvezetét. Az első kötetet ugyanis rengeteg bírálat érte amiatt, hogy az írónő végtelenül szlengesen, trágárságot trágárságra halmozva  írta meg a könyvet.  Mindenki tudja rólam, hogy én ellene vagyok minden „csúnya beszédnek” , nálunk ez alapszabály, amit mindenki próbál betartani. De! Az első könyvben utcagyerekekről van szó. Olyanokról, akik az egész világot ellenségnek gondolják, akik beletörődtek s sorsukba és teljesen el vannak keseredve. Önmaguk megtartása az egyetlen céljuk és úgy védekeznek, ahogy tudnak… Az ő életükhöz hozzá tartozik ez a beszédstílus. Ez az egyetlen fegyverük, az egyetlen eszköz a kezükben, amivel kifejezni tudják a lázadásukat, a nemtetszésüket. Szükséges és elhagyhatatlan volt a könyv és a karakterek hitelességének szempontjából. 

Ez a könyv egy picit más. Ebben is elhangzik ugyan egy-két nem odaillő kifejezés, de jóval visszafogottabban, jóval elenyészőbben, az első kötethez képest - más az élethelyzet, más a szereplők háttere. És itt is, mint ott, úgy gondolom, hogy legtöbbször szükségszerűek voltak ezek és helytállóak. Néha-néha éreztem csupán azt, hogy "na, ez most ide nem kellett volna"...

A fordítás pedig: gratulálok a fordító kiváló és igényes munkájához, teljesen elsőrangú és élvezetes magyarítást kaptunk, tökéletes munka!

Karakterek:

Nos, a könyv tartópillérei ők. Mármint a karakterek. 

Két sérült, hátrányos helyzetű angol kamasz, akik nem vágynak semmi másra, csak normális, elfogadható, nyugodt életre. Az ő menekülésük, az ő vágyuk az, ami viszi egyre csak előrébb és előrébb a történetet, teszi teljessé, kerekké, kiforrottá.

Nem tökéletesek ők, nem hibátlanok, nem szuperhősök - mégis az a feladatuk, hogy megakadályozzák több ezer ember halálát, ha úgy tetszik: megmentsék a világot (vagy legalábbis egy csöppnyi részét). Nagy feladat ez két tizenéves, sőt, két zaklatott és érzelmileg zavart gyerek számára. Meg is viseli őket: néha összetörnek, néha elbotlanak és földre rogynak. De felállnak újra és újra, a tenni vágyásuk, az akaratuk felülmúlja minden gyengeségüket. Bámulatos erő és hatalmas szépség ez: számomra a legdicséretesebb dolog, ami emberi jellemvonásként megjelenhet.

A segítő karakterek egytől egyig belopják magukat a szívünkbe a hitükkel, a szeretetükkel, az éleslátásukkal. 

Vinny, a lecsúszott drogdíler a hatalmas szívével, Nelson a józan, önzetlen tudásával, és Dédi, a megkérdőjelezhetetlen, feltétel nélküli szeretetével és támogatásával. Olyan kapcsolat az övék, ami hihetetlenül erős alapokon nyugszik, nem ingathatja meg sem Adam dühös utálatossága, sem a természet erőinek tombolása, de még csak a halál sem...Kitartó, állhatatos, minden próbatétellel egyre erősebb és erősebb... Megható és csodaszép.     

   

Azt kívánom, bár mindenkinek volna egy ilyen Dédije...               

Borító:

A könyv borítója nagyjából követi az eredeti borító elképzeléseit: egy hatalmas szem számokkal körülvéve. Ráadásul mindez az első kötet konstrukciájához is alkalmazkodik, színeiben és alakjában más csupán ez a második kötet - és ez jó. Hiszen sorozatról van szó.. S bár történt a részek között kiadóváltás, dicséretes, hogy a Főnix mégis képes volt alkalmazkodni és továbbvinni az eredeti elgondolást, s megtartani a sorozat egységességének, folyamatosságának látszatát.

Vannak egyébként ettől az elgondolástól egészen eltérő borítóképek is, a legjobban talán a kínai (?) tetszik...Kicsit olyan, mint maga a könyv: összetett, részletes, látomásszerű...

Érdekességek:

Rachel Ward fiatal felnőtteknek és gyermekeknek ír könyvet. Első próbálkozásait valamennyi kiadó és ügynök elutasította, a Számok első kötete volt az első megjelent regénye (2009-ben), amit aztán egyből díjakkal is jutalmaztak.

Saját bevallása szerint a könyv ötlete egy kora reggeli kutyasétáltatás alkalmával született meg benne, s aztán 6 hónap alatt megírta a könyvet és újabb hat hónap telt el a szerkesztésével. Így kb. egy év alatt a könyv már a könyvesboltok polcain volt.

Azóta megjelent a sorozat harmadik, befejező része is Angliában, 2013-ban pedig megjelenik az új, természetfeletti thrillere - The Drowning címmel.

Rachel Ward jelenleg Bath-ban , az Egyesült Királyságban él férjével és két tizenéves gyermekével.

És ami eszembe jut a Számokról: Nickelback: Savin me. A zene önmagában is jó, és kifejező. Nade a klipp az, ami teljes mértékben a könyv történetén alapul: a szereplő ugyanis látja az emberek halálának dátumát. Nem a szemükben ugyan, de a hasonlóság elgondolkodtató.... Nézzétek, hallgassátok!

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek - nagyszerű volt!