2015. március 18., szerda

Sara Rattaro: Tiéd az életem

Kiadó: Athenaeum Kiadó
Oldalak száma: 172 oldal
Borító: füles, kartonált
Súly: 240 gr.
Fordító: Sztanó László

Fülszöveg:
Viola egy szép tavaszi napon hívást kap a férjétől, Carlótól. Lányukat, a gyönyörű, húszéves Angit autóbaleset érte. Viola a tragikus hírt éppen a szeretője karjaiban fekve kapja, majd a hajnali utcán az autóban a kórház felé végigpergeti az elmúlt hónapok eseményeit. Egy hazugságokkal, szenvedéllyel, megcsalással és bűnbánattal, haraggal és reménnyel teli időszak képei villannak fel. A kórházban kiderül, hogy a lánynak azonnali életmentő szervátültetésre van szüksége, és csak egy donor jöhet szóba: Viola… A komoly hangvételű, Jodi Picoult és Cecelia Ahern női közönségét célzó lektűr immár világsiker.

A könyvről:
Azt mondják, minden történetnek lelke van. Nos, ha ez így van, ez a történet maga a lélek. Az a fajta „lélekkönyv”, aminek érzed minden rezdülését, minden fájdalmát, keserűségét és gyötrelmét, mégis a könyv végére érve már csak egyetlen dologra emlékszel belőle: a szeretetre.

A könyv egy nagyon fájdalmas és szívfacsaró esemény köré épül: egy tinédzser korú lány hepatitis fertőzést kap, s csak egyetlen módon menthető meg az élete: ha kap egy donort és májátültetésre kerülhet sor. Ám miközben a szülők gyermekük életéért izgulnak, fény derül arra is, hogy a kívülről talán eszményinek látszó család életében jónéhány titok lapul. Az anya, Viola ugyanis régi titkokat őriz magában, s minden nap csak tovább és tovább göngyölíti ezeket, szörnyű teherként viselve magán a súlyát. 
S mi lehet a megoldás a problémákra? Viola szerint csupán egyvalami lehet...
Annak ellenére, hogy így, a könyv végeztével azt mondom, mélyen megérintett és megrázott ez a könyv, hogy mérhetetlenül mélynek és elsöprőnek találom a mondanivalóját, és hogy az idén olvasott könyveim közül talán a legnagyobb hatást tette rám, azért azt is hozzá kell tennem, hogy az elején nem indult túl jól a „kapcsolatunk”.

Sara Rattaro ugyanis egészen elképesztő stílusban írta meg a könyvet, amit nem volt könnyű megszokni. A történetet a főhős, Viola szemén keresztül ismerhetjük meg, ám nem nekünk, olvasóknak meséli azt, inkább a lányának, Lucénak. Mégsem levél ez, inkább afféle belső monológ a régmúlt felidézésével, és a levont következtetések formába öntésével. Csodaszépen megfogalmazott, lírai bölcsességek ezek, olyan élettapasztalatok, melyeket csak egy anya oszthat meg a gyermekével - tele szeretettel, ám az átélt fájdalmak keserűségével.

S bár az elején ez a fura stílus kicsit idegenül hatott, annál szívbemarkolóbb és mélyrehatóbb lett minden gondolat oldalról oldalra haladva, teljesen magával ragadott, lenyűgözött, elvarázsolt, s végül azt kell mondanom  – ez az írásmód zseniális, nagyon egyedi és nagyon jó eszköze az olvasóra történő ráhatásnak.

Sara Rattaro
A történet maga a jelenkori eseményekkel indul, ám közben egymást váltják az időbeli ugrások, melyek Viola nagy titkát, és tetteinek teljes kiindulópontját adják. Valamilyen szinten tekinthetjük ezeket a kiugrásokat mentségnek is, bár azt hiszem, nem célja az írónőnek bárkit bármiben is felmenteni. Sokkal inkább azt szeretné láttatni, hogy mindennek több oldala van, mindig van oka az okozatnak, magyarázata a hibáinknak és a vétkeinknek. S ha feloldozást és megbocsátást szeretnénk, elsősorban saját magunknak kell megbocsátanunk. S hogy a többiek megbocsátanak-e? Az talán nem is olyan fontos...

Nem szerettem túlzottan Violát, s biztos vagyok benne, hogy más olvasók is így lesznek ezzel. Ám mégis a lelkemig hatolt a története, az a lelki tusa, ami lezajlott benne - sok-sok éven keresztül, s most, lánya kórházi ágyánál. Ha nem is értettem egyet vele, azért megértettem, megsajnáltam, megsirattam őt - és minden vétkét és hibáját, ami az egész életére rányomta a bélyegét. Szerettem az írónő csodaszép mondatait, választékos nyelvezetét, a tökéletes fordítást. 

Így aztán, a végére érve azt mondom a megváltás, a megbocsátás, az összetartás, a mindent legyőző szeretet könyve ez. Olyan elsöprő erejű írás, amelyet muszáj megkönnyezni, átérezni minden gondolatát és érzületét. Csodás könyv!

Karakterek:
Matteo - ahogy én elképzelem
Mindent egybevetve ismét leszögezném: Viola nem túl szimpatikus főhősnő.  Kicsit önző, kicsit beteges, kicsit öntörvényű. Mégis, ahogy fogynak az oldalak, úgy válik egyre inkább mélyebbé, telítetté, összetetté a karaktere, hibákkal, bűnökkel és önvádakkal teli, de valódi emberré. Talán éppen ezért tekintek rá elnézően, s bocsátok meg neki, így a végére. Hibázott, meglakolt érte. Sokszorosan. De minden ember hibázhat...

A férj alakja viszont éppen az ellenkezője Viola személyiségének. Kedves, segítőkész, önzetlen, majdnem tökéletes férfi, férj és apa. Olyan alak, akire mindenki vágyik. S talán éppen ezért vágyott Viola valami másra. Önmarcangolásként, önvádként. 
Sajnáltam őt, csalódása igazi volt, fájdalma pedig valódi. 

S ezzel a tökéletes férfival szemben ott a csábító, Matteo alakja, aki szinte teljes homályba vész. Nem tudunk meg róla túl sokat, de talán nem is fontos mindez. Alaktalan, személyiség nélküli figurája inkább csupán egy szimbólum, csupán a bonyodalmak okozója, maga a hiba. Egyfajta metafora. S talán pont ezért kap negatív színezetet...

Borító:
Az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent magyar kiadás gyönyörű, elegáns borítót kapott, ami azt hiszem, messze túlszárnyalja az eredeti borító grafikus képét. A madárka sziluettje, a tipográfia - csodálatosan harmonizál az írónő finom, nőies stílusával! Csodaszép!


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése

Template by:
Free Blog Templates