Nos, az idei nyár sok érdekes és izgalmas dolgot tartogat számomra, többek között a ma elkezdődő Az olvasás 7 hete "kampány". Izgatott vagyok, imádom az ilyesmit! :-) Már most a következő hetek témáink gondolkodom, azok valahogy nehezebbnek tűnnek számomra, több tépelődést igényelnek tőlem, mint ez az első hét, amire egyértelmű a válasz számomra...
Lássuk a témát:
Az első könyvélmény(ek)
Ki adott először könyvet a kezébe? Kinek a hatására kezdett el olvasni?
Könyvek, amiket utált, de mindenki más szerette
Könyvadoptáció: vegyünk védelmünkbe egy kevésbé olvasott könyvet!
Soha nem adott igazából senki könyvet a kezembe, elég önálló voltam már kicsi koromtól kezdve, főként ha tanulásról és olvasásról volt szó. Úgy is mondhatjuk, hogy kiszolgáltam magam - bár az biztos, hogy nem volt mindegy, hogy honnan...
Nálunk anyukám a KÖNYVMOLY. Egy könyv - egy nap, általában. Bár mostanában észreveszem, hogy gyakran félreteszi a könyveket - láthatóan nagy kínkeservvel -, és mikor megkérdezem, elolvasta-e már, kinyögi, hogy még fél oldal hátra van... (Fél!!!!) Próbálja ugyanis húzni, tolni a könyvet, mintha azzal, hogy félreteszi, kibővülne még néhány oldallal vagy fejezettel és később lenne vége... :-))) Vicces - én erre nem vagyok képes, de megértem őt, sokszor én is szeretném ezt elérni...
Szóval, visszatérve kiskoromra és a könyvekre... Nálunk a könyvek nem egyszerűen könyvek voltak, hanem A KÖNYVEK. Először csak a szekrények polcait foglalták el, aztán átmásztak hozzánk a gyerekszobába, aztán már csak két sorban fértek el a polcon - bizonyos könyvek száműzve lettek hátra, és elé kerültek a kitüntetettek: az izgalmasak, a sírósak, a kedvencek...Aztán egyszer csak az anyu előállt azzal, hogy a Könyvek kinőtték a polcokat, hely kell nekik. Apu osztott-szorzott és kijelentette, hogy a megvásárolt könyveink árából lassan egy új házat vehetnénk, de győzött a női akarat: A KÖNYVEK maradtak, új ház ugrott, hatalmas könyvespolc (plafonig érő) megérkezett a nappaliba (vagy mondjak inkább könyvtárat???). Ez így jó volt évekig, aztán lassan ismét kezdődött a dupla soros pakolás és végül anyu fogadalma: nem veszünk többet könyvet - és a könyvtárba járás időszaka...De az olvasás, a könyvszeretet maradt - és öröklődött rám....:-)
Az első könyvemre nem emlékszem... Illetve tudom, hogy mik voltak az első könyveim, de nem tudom, hogy melyik volt a legelső, amit egyedül kiolvastam....
Amire emlékszem, az a Kis Herceg... Alsós voltam, mikor először kiolvastam, izgatott az a sok-sok kép benne, ráadásul rövid kis történetekre volt osztva, amit egy gyerek nagyon szeret. Imádtam - bár kétségtelenül a felét sem értettem még akkor. Egész mást jelentett számomra már felnőttként elolvasni...
A másik könyv, amit az első igazi könyvélményemnek tekintek, az Cécile Aubry: Belle és Sebastien-je.
Szinte le sem raktam, ittam minden sorát és potyogtak közben a könnyeim. Ez volt az a meghatározó könyv, ami után először vágytam igazán még olvasni, még átélni az olvasás nyújtotta élményt. Aztán már nem volt megállás....Most is úgy gondolom, hogy soha jobb könyvvel nem kezdhettem volna!
Egyébként mostanában sokat foglalkoztat ez a téma: mármint, hogy mi legyen az első könyv, amit olvasunk... Két pici lányom van, akik ugyan még tényleg picik, de amilyen gyorsan megy az idő, hamarosan kisiskolások lesznek és megtanulnak olvasni...akkor pedig meg kell szerettetnem velük az olvasást - mert szeretném, ha ők is szeretnék !
Azon veszem észre magam, hogy minden egyes elolvasott ifjúsági könyv után azon filózom, hogy "ezt vajon odaadnám-e a kezükbe". Tudatosan válogatok - és bár tudom, hogy még nagyon korai, de sosem lehet elég korán elkezdeni, nem igaz? Mert magamból kiindulva tudom, hogy az első könyvélmény meghatározó lehet...
Könyvek, amiket utáltam, pedig a többség szerette... igen, van ilyen!
Pl.: Mindenki ódákat zeng Marquezről, legyen szó bármelyik könyvéről. Én imádom egy-két mondását, de a regényei...! Elolvastam a Száz év magányt, merthogy kötelező volt a fősulin, és azt gondoltam: ez egy agyament baromság! Aztán elolvastam még egyszer, bűntudatból, hogy biztosan én olvastam rosszul, hiszen mindenki másnak tetszik, és a tanárom is isteníti. Továbbra sem változott a véleményem. Akkor jött ki a Bánatos kurváim emlékezetére c. könyve, aminek már a címe is hihetetlen, és akkor megnyugodtam, hogy Marquez tényleg tébolyodott! :-) Elnézést mindenkitől, aki szereti, kétségtelen, hogy egy zseni, de mint olyan: teljesen őrült!
A másik: Márai Sándor...jajj, őt nehezen vallom be, merthogy szégyellem magam miatta, hiszen mégiscsak magyar, és szépirodalom. Valahogy úgy érzem, hogy illene őt szeretni... de jajj-jajj, nekem nem megy. Annyiszor belekezdtem már egy-egy könyvébe, és nem tudom egyszerűen végigolvasni! Szégyen vagy sem, ez van... ja és igen, ugyanez a helyzet Szabó Magda Régimódi történetével. Elkezdtem, többször, és nem tudom befejezni...pedig a többi könyvét szeretem. Tényleg! Sajnálom...
És lenne egy könyv, amit a védelmembe vennék, talán kevesen ismerik: Kveta Legatova: Szégyenlős szerelem. Annyira édes, finom, megható történet, felfrissül és újjáéled tőle az ember lelke! EGy estés olvasmány, rövid, már-már novellaszerű, de nagyon bájos! Film is készült belőle, Cserhalmi György főszereplésével. Sajnos még nem láttam, de nagyon szeretném! Olvassátok!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése