Junot Diaz: Így veszíted el

Fülszöveg:

Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

Junot Diaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.

Vannak könyvek, amelyek akkor érintik meg igazán a lelkedet, miután már egy ideje elolvastad őket, becsuktad, végigsimítottad a borítóját és visszatoltad szépen, óvatosan a könyvespolcra a helyére, ahol aztán csendesen várhatja, hogy valaki újra belelapozzon és megismerje a sorait.
De hiába végeztél vele, hiába gondoltad, hogy ennek is vége - néha a könyveknek olyan erős a hangja, hogy akkor is meghallod, ha már nem is számítasz rá. Egyszerűen teszed a dolgod és egyszer csak ott van: belopódzik a gondolataidba, lassan szivárogva eljut a tudatodig, elhatalmasodik az érzéseiden, beköltözik a mindennapjaidba. És akkor már tudod: ez ismét egy olyan könyv, aminek soha sincs vége. Mert az igazán értékes könyvek örökké tartanak...

Csakúgy, mint Junot Diaz novelláskötete, az Így veszíted el.

A könyv maga egy 9 kisebb történetből álló gyűjtemény, melyek látszólag egymástól függetlenül, lazán kapcsolódnak egymáshoz, mint egy gyöngysor kis darabkái - mégis együtt, egymásba fűzve alkotnak egy egészet, egy teljes darabot.

A történetek mindegyikében a 70-es, 80-as évek Amerikájába bevándorló dominikaiak életét tárja elénk az író, leírva annak minden nehézségét és gyötrelmét, bemutatva a szigetről érkezők szubkultúráját, feltárva sajátos életritmusukat és erkölcsi nézeteiket. 

Minden egyes történet kereszttüzében egy nő áll, hol előtérbe helyezve, hogy a háttérbe láthatatlanul megbújva - mégis maga köré rendezve a történet teljes irányvonalát, szinte lámpásként világítva és mutatva az utat az előrehaladásban. Jelzőfények, kiindulópontok ők - mind időben, mind térben segítenek a tájékozódásban, de ennél a szerepnél több nem is igazán jut nekik. Eszközök ők, legtöbbször mellékszereplők - egy tagadhatatlanul férfiszemléletű könyv epizódjaiban.


Bevallom, első gondolatom az volt a könyvvel kapcsolatban, hogy ez egy szexuálisan túlfűtött pasas  kudarcainak kinyilatkoztatása, egy magánterápia a tesztoszteron túltermelődésére. Annyira természetes őszinteséggel, olyan teljes nyitottsággal, mindenféle szemérmesség nélkül teríti elénk ugyanis a legkényesebb jeleneteket is, hogy az már sokkolóan nyíltnak tűnt. Aztán később, ahogy sorra olvastam a történeteket, mindez teljesen új értelmet nyert. A túlfűtött erotika, a végtelen vágy mind más jelentést kapott - a hátrányos, kiszolgáltatott helyzetben, szegénységben és kilátástalanságban élő kisebbség egyetlen menekülési útvonala lett ez, az egyetlen esély a boldogságra, a szabadságra, az önmegvalósításra.

S ahogy a történetekben haladva sorra elveszítünk egy-egy nőt az életünkből - és a novellák láncolatából, úgy veszítünk el velük együtt valami mást is: hol a szerelmet, hol az ártatlan naivságot, hol az önbecsülést, hol pedig a reményt. A reményt a szebbre, a jobbra, a jövőre. A boldogságra. És aztán, a novellák végeztével, az utolsó történetnél minden szál összefut, betetőzik az események teljes láncolata, mintegy összegezve az előbbieket: rájövünk, hogy minden veszteség, fájdalom és lemondás ellenére egyetlen dolog van, amit sosem veszíthetünk el: a szívünkben lévő szeretetet. 

Diaz hihetetlen nyelvi eszközökkel, sokszor vulgáris kifejezésekkel, laza, fesztelen hangnemben meséli el történeteit. Nem mutat ki érzelmeket, nem ítélkezik, de nem is érez együtt egyik szereplőjével sem - a véleményformálást, a következtetések levonását az Olvasóra bízza. Yunior - egy kivétellel a novellák állandó szereplője - az orrunk előtt válik felnőtté,  novelláról novellára bontakoztatva ki személyiségének egy-egy újabb rétegét, a könyv végére megalkotva, felépítve belőle saját, felnőtt önmagát. 
Fájó, szívfacsaró folyamat ez, rengeteg veszteséggel, csalódással, keserű tapasztalattal. Mégis a könyv végére érve tele van a szívünk ismét a jövőbe vetett hittel , bizalommal és a boldogság reményével.

Diaz történetei sokrétű mondanivalójával, a bevándorlói szókincs és az irodalmi ékesszólás keveredésével, karaktereinek erős, érzékletes jellemfejlődésével, novellánkénti nyelvi és stílusváltásával méltán érdemelte ki a Sunday Times novelladíját, melyet irodalmi körökben a műfaj legértékesebbjének tartanak. 

Hazánkban a Cor Leonis Kiadó jóvoltából jelenik meg a kötet a 20. Budapesti Könyvfesztivál alkalmából, s ezzel a magyar közönség is megismerheti Diaz figyelemreméltó tehetségét és munkásságát.

Borító:

A magyar borító a Cor Leonis Kiadó csodálatos bravúrja! A maga egyszerűségével és eleganciájával tökéletes tükörképe a műnek, beszédes, sokatmondó, figyelemfelkeltő! Én a magam részéről imádom az arc nélküli, egymásnak hátat fordító alakokat, a fekete-bézs színkombinációt! Ezúton is gratulálok a borító tervezőjének - messze felülmúlja a külföldi kiadások arculatát!

A szerzőről:
Junot Diaz novellái szereplőit valószínűleg saját életéből mintázta, hiszen ő is a Dominikai Köztársaságban született, s innen költözött a család New Jersey-be. 2008-ban az Oscar Wao csodálatos rövid élete c. könyvével elnyerte a Pulitzer-díjat, a 2012-ben megjelent Így veszíted el novelláskötetének Miss Lora c. novellája pedig a Sunday Times novelladíját érdemelte ki. Műveinek megjelentetését a Cor Leonis Kiadó vállalta magára - hamarosan érkezik a már említett Oscar Waoról szóló könyv, valamint a Drown.

Izgatottan várjuk!