Veronica Roth: A lázadó

Fülszöveg:

Egyetlen döntésed hatására megváltozhatsz – vagy akár meg is semmisülhetsz. Minden egyes választásunknak megvannak a maga következményei – Tris Prior is megtapasztalja ezt, amikor nyugtalanság s zavar támad körülötte a társadalom valamennyi csoportjában. Meg kell próbálnia megmenteni a szeretteit – és önmagát –, miközben újra meg újra szembesül a fájdalom, a megbocsátás, az azonosulás, a hűség, a politika, a szerelem és a szeretet kérdéseivel.

Vannak könyvek, amelyek úgy sodornak végig rajtunk, mint egy sebesen sikló hullámvasút valamelyik megállíthatatlan szerelvénye. Felszállsz, próbálsz kényelmesen elhelyezkedni, felkészülni az útra, de már a kezdetekkor a gyomrodban érzed a várakozást, a feszültség nyomását, az érzést, hogy hamarosan történik valami. Aztán bekövetkezik, szédült sebességgel végigrobogsz a pályán, majd lekászálódsz döbbenten, szédelegve a kocsiból, és rájössz, hogy már túl is vagy rajta, hogy vége, hogy már le is szálltál, és fogalmad sincs, hogy is történt, hogy már megérkeztél.

Nagyjából ilyen érzés volt olvasni Veronica Roth Divergent sorozatának második kötetét, A lázadót. Szédületes,  gyors tempójú, gyomorfacsaró, feszültséggel teli, döbbenetes.

Hogy miért is?

A könyv ugyanott kezdődik, ahol az első rész véget ért. Nincs átmenet, nincs megszakítás, belecsöppenünk egyből a közepébe, a nagy csata végébe. Tris társaival együtt a Barátságosak központjába tart, hogy menedéket és befogadást kérjen. Itt hallgatja ki véletlenül Marcus és a barátságosak vezetőjének, Johannának a párbeszédét, melyből megtudja, hogy az egész hatalmi harc egy nagy titok, egy súlyos információ megszerzése érdekében tört ki. A családját gyászoló és barátja megölése miatt bűntudattól gyötört Tris elhatározza, hogy kideríti az igazságot. 
Mindeközben Négyes a csoport nélküliekhez fordul, s az ő segítségüket kéri a Műveltekkel szemben - megkezdődik a felkészülés a háborúra, a nagy visszavágóra. Tris barátaival egyik központból a másikba vetődik, megismerkedik valamennyi csoport felépítésével és szokásaival, s közben kétségbeesetten igyekszik összeilleszteni saját maga, az élete és Tobiasszal való kapcsolata szétesett darabkáit, s közben megtalálni a titkos információt, mely több száz ember életénél is fontosabb....

Azt kell mondanom, hogy soha, egyetlen esetben sem találkoztam még olyan íróval, aki egyik kötetről a másikra ekkora fejlődésen ment volna keresztül - mind stílusában, mind cselekményvezetésében, mind logikájában. Az első kötetben fellelhető esetleges történetbeli bakik - szinte mind - eltűntek, a karakterek csodálatos fejlődésen mennek keresztül, fejezetről fejezetre nő a feszültség és a tempó, hogy aztán a végén egy hatalmas nagyot durranjon.

A könyv első lapjain egy sokkos, ledöbbent társasággal találjuk szembe magunkat, egy viszonylag békés, ugyanakkor cseppet sem nyugodt időszakban. Nem nyugodt, hiszen most, hogy a nagy csatának vége, háború dúl mindenki lelkében. Senki sem tudja, kiben lehet bízni, kiben nem, ki a barát és ki az ellenség. Nem tudni, miért tört ki a Műveltek felkelése, nem tudni, mi lesz a következő lépés, hogy mi a valódi cél - a levegő tele van a bizonytalanság és a várakozás feszült elektromosságával. 

Ugyanakkor Tris is teljesen darabjaira esett. A szülei halála felett érzett gyász és a Will lelövése miatt érzett bűntudat maga alá gyűri, betemeti, megmérgezi a kapcsolatát Tobiasszal és bizony önmagával szemben is. Nem könnyíti meg a dolgát az a tény sem, hogy többé nem tekinthet magára úgy, mint Bátorra, hiszen nem csak Bátor, hanem Önfeláldoző és Művelt is. Össze van zavarodva, nem tudja hogy is viselkedjen, mit várnak el tőle - és legfőképpen mit vár el ő, saját magától? Ki ő? Hol a helye? Mit kell tennie?
Ami eddig világos volt és egyértelmű, az most mind összekuszálódott, zavarodottá vált. Néha talán úgy érezzük, kicsit sok is ebből az önmarcangolásból, de azt hiszem, mindez elkerülhetetlen és feltétlenül szükséges - elsősorban azért, hogy Tris karaktere és a könyv alappillére reálissá és igazolttá váljon. Hiszen ki ő? Csak egy számos megpróbáltatáson átesett, zavarodott, 16 éves gyerek, akinek hirtelen kell éretté és önállóvá válnia, aki egyedül maradt egy darabjaira hullott világban.

A kezdeti lassabb tempó aztán fokozatosan felgyorsul, fejezetről fejezetre nő a tét, nő a feszültség, és bizony nő a kegyetlenségek száma is. Izgalmas, pergő akciójelenetek váltják egymást, gyomorszorító részek következnek. Veronica Roth nem kímél senkit és semmit, belemar a szereplőibe újra és újra, tovább mélyítve a fájdalmukat és a frusztrációt az olvasókban, tovább sötétítve a könyv tónusát. Ráadásul mindezt olyan nagyfokú vizuális intenzitással teszi, hogy már-már egy számítógépes játékba képzeljük magunkat: megelevenedik a jelenet, képet ölt, életre kel. 



És mégis, mindennek ellenére jóval több ez a könyv, mint egy akciójelenetekben bővelkedő  fantáziaregény. Azt láttatja: semmi sem egyértelmű. Nem létezik jó vagy rossz, fekete vagy fehér, jó vagy rossz döntés. Itt minden és mindenki szürke, homályos és ködös, mindennek két oldala van. Hogy ki melyiket választja, az mindegy is talán. Hiszen minden csak nézőpont kérdése...

Ráadásul minden ötletessége és fantáziatartalma ellenére ijesztő realitásokat tartalmaz. Hihetetlenül szépen, valósághűen van felvázolva Tris őrlődése és énkeresése, a szereplők egymáshoz való viszonya, egy alakuló kapcsolat hétköznapjai.

Mert bizony Tris és Tobias kapcsolatának alakulása nem mindig könnyű és nem is mindig szép. A rózsaszín felhő elszálltával jönnek a felhők, számos probléma árnyékolja be a páros életét, amellyel meg kell küzdeniük. Ráadásul ez most a legkevésbé fontos küzdelmük, hiszen körülöttük és saját bensőjükben is komoly háborúk dúlnak. Két megtört, zaklatott lélek igyekszik megtanulni azt, hogy hogyan szeressen, hogyan próbáljon megbízni a másikban, hogyan adja át önmagát a másiknak. Néha annyi köztük a bizalmatlanság és a titok, hogy azt gondolná az ember, nincs értelme folytatni, ennek itt és most vége. Mégis mindig, újra és újra megbirkóznak vele, áthidalják az akadályokat, nem adják fel. Hiszen ez az egyetlen kapaszkodójuk, az egyetlen menekülési útvonaluk a világ szörnyűségei ellen. Szükségük van rá és egymásra azért, hogy túléljék és közben magukra leljenek. 
Én azt gondolom, hogy félelmetesen reális és hiteles leírása ez egy kapcsolatnak. Valóságos, megrázó, ennek ellenére - vagy talán éppen ezért - elképesztően gyönyörű. 



A könyv végén pedig ... a katarzis elkerülhetetlen. Veronica Roth ugyanis egyetlen mozdulattal kitágítja a könyv világképét, összezilálja az addig kialakult rendet, újjáteremti az elképzeléseket és a megalkotott nézőpontokat. Mindent új aspektusba helyez és lógva hagy a levegőben ezzel a félig kiradírozott, ám újra nem rajzolt világban. 
Mi pedig csak remélni tudjuk, hogy nagyon hamar kézbe veszi ismét azt a ceruzát, és kitölti az űrt a képen...

Karakterek:
Azt hiszem, nemcsak a cselekményre mondhatjuk azt, hogy rendkívüli módon fordulatos és eseménydús, hanem a karakterek jellemfejlődésére is. Kevés olyan könyvet tudok mondani, ahol ennyi hatás éri a karaktereket és ezek hatására ilyen intenzív változáson esnek keresztül. Nemcsak a főszereplők, hanem valamennyien, szinte kivétel nélkül.

Tris önmarcangolása és vívódása - még ha néha talán kicsit túl sok is - szükségszerű és végül eredményhez vezet - rátalál önmagára:

"Ma este Őszinte leszek, Önzetlen és Bátor. Elfajzott."

Rájön arra, hogy az emberekre is alapvetően igaz, hogy nem jók vagy rosszak, nem tartoznak egyértelműen ide vagy oda. Minden ember összetett személyiség, számos tulajdonság elegye, akiket nem lehet az alapján megítélni, hogy milyen csoportba tartozik.

"Rájöttem, hogy az emberek többrétegű titkok. Azt hiszed, hogy ismered és érted őket, csakhogy az indítékaik mindig rejtve maradnak: a szívük mélyén őrzik őket. Megismerhetetlenek számunkra – egyszerűen csak néha úgy döntünk, hogy megbízunk bennük."

Ugyanakkor nemcsak Tris az, aki önmagát keresi. Tobias is vívódik, próbál egyensúlyt teremteni önmagában, helyre rakni az élete darabkáit, és igazodni a rendkívül erős erkölcsi meggyőződéséhez. Mindeközben Trist is próbálja a helyes út felé terelni, támogatni az önkeresésben. 

Sokan kifogásolták, hogy Négyes karaktere ebben a könyvben hirtelen Tobiasra váltott. Eleinte engem is zavart. Megszoktuk és megszerettük Négyest. Ám ha jobban belegondolunk, rájövünk: nem véletlenül van mindez. Csodálatos írói eszköz ez arra, hogy érzékelhessük: Négyes már nem Négyes többé Tris számára. Négyes az edzett, rideg, kemény Bátor, aki kiképezte az újoncokat. Tobias a érzékeny és szeretetreméltó Önfeláldozó, mely ugyan mindig ott lapult a háttérben, Négyes maszkja takarásában, Tris számára nyilvánvalóan most már ez az erősebb, ezt látja benne. A szerelmet, a gyengédséget, a társat. Vagyis Tobiast. Ki róhatná ezt fel neki?

A mellékszereplők szintén mind erős, összetett személyiséget kaptak, fejlődő, változó jellemvonásokkal. Peter továbbra is az egyik legmegdöbbentőbb és legmegosztóbb karakter számomra, akiről még tudni akarok a továbbiakban is, annyi meglepetést tartogat a személyisége. Pedig úgy hiszem, talán az egyik legkiismerhetőbb karaktere a könyvnek. Mégis érzem rajta a fejlődőképességet, a változás lehetőségét és remélem, V.R. élni fog majd ezzel.

Borító: 
A Ciceró Kiadó szinte teljesen megőrizte az eredeti borító arculatát, amely mind stílusában, mind színvilágában igazodik az első kötet borítójához. Ezúttal a Barátságosak - mint központi szereplőcsoport - jelképét láthatjuk rajta, háttérben a zord, lepusztult város képével.
Számomra sokat mondó, végtelenül kifejező ez a kép, szerintem telitalálat. A dombornyomás pedig még szembetűnőbbé teszi.

A könyvért köszönet illeti a Ciceró Könyvstúdiót! Valóban remek volt!