Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Fülszöveg:

Amikor Maxon megismerte Sunnyt, 7 éves, 4 hónapos és 18 napos volt. A Föld 2693 alkalommal fordult meg a tengelye körül addigra. Maxon más volt. Sunny is más volt. Együtt mások lehettek. Most, 20 évvel később házasok, és Sunny csak arra vágyik, hogy „normális" legyen. Háziasszony és anya, míg férje, a zseniális mérnök épp NASA kiküldetésen van a Holdon, új robotkolónia programozásán munkálkodva. Kívülállók voltak, akik halálosan egymásba szerettek. Különleges, eltéphetetlen szálak kötik őket egymáshoz. Van egy autista kisfiuk, és Sunny újra gyermeket vár. Édesanyja kórházban haldoklik. Az űrben pedig szörnyű tragédia történik. Sötét titkok, rég elfeledett gyilkosságok, és egy libbenő szőke paróka, mely hirtelen mindenre fényt derít. És minden megváltozik.

A könyvről:

Amikor gyerek voltam, azt hittem magamról, hogy én valamiért teljesen más vagyok, mint a többiek. Nem hittem el, hogy engem is csontok váza tart össze - amíg meg nem láttam a röntgenfelvételeket a testemről. Azt hittem, az agyam is valami teljesen különleges módon működik - amíg rá nem jöttem, hogy pontosan ugyanúgy jár, mint a többieké. Aztán azt hittem, hogy különleges tulajdonságokkal vagyok felruházva - aztán hamar kiderült, teljesen átlagos képességekkel rendelkezem mindenben. Nem vagyok sem jobb, sem rosszabb az átlagnál. Teljesen hétköznapi vagyok. És ez a tudat egy időre nagyon elkeserített. 

Mígnem fiatal felnőtté nem lettem és találkoztam néhány igazán különleges emberrel, akik ráébresztettek:

 "Eredeti, egyedi remekmű vagy. Adj hálát mindezért, ne hagyd, hogy páratlanságod félénkké tegyen. Ne légy valaki más, csodáld önmagad. Az égen minden csillag fontos."

(Douglas Pagels)

Ez az idézet annyira csodálatosan igaz, olyan sok mindent elmond az emberről, hogy mindenkinek ismernie kéne, mindenkinek hinnie kéne, mindenkinek eszerint kellene szemlélnie önmagát. De sajnos kevesen ismerik. Kevesen vannak ennek tudatában. 

Azt hiszem, Sunny sem hallotta még sohasem, Lydia Netzer debütáló könyvének főhősnője.

Pedig Sunny nemcsak azért különleges, mert kopasz. Nemcsak azért, mert alig 30 éves férje Nobel-díjas tudós és felszállt a Holdra benépesíteni azt az általa feltalált félig ember, félig gép robotokkal. Nemcsak azért, mert kisfia autista. Nemcsak azért, mert Burmában született és élt kora gyermekkorában. Sunny önmaga miatt is különleges. 

Csakhogy ő nincs ennek tudatában. Mert ő semmi másra nem vágyik, mint arra, hogy olyan legyen, mint mindenki más: normális, hétköznapi, átlagos. Parókát hord, éli a tipikus kertvárosi családok tipikusnak vélt életét. Egészen addig, amíg férje, Maxon fel nem száll az űrbe, neki pedig egy baleset következtében mindenki szeme láttára lehull a parókája és lelepleződik. Sunny élete innentől kezdve megváltozik..

Felelevenednek régi emlékek, kiderülnek titkok, lelepleződnek szomszédok, és közben, mindezzel párhuzamosan Maxon lebeg az űrben és saját, őrülten zseni világában.

Az első dolog, ami eszembe jut erről a könyvről, az az, hogy végtelenül furcsa. Különleges, őrült és bizarr - de éppen ez az, ami mégis felejthetetlenné és örökre emlékezetessé teszi. Kreatív és egyedi; romantikus, sci-fi, családregény és filozófiai mű egyszerre, a műfajok furcsa keveredése. Mégis ez a látszólagos kuszaság, ez a furcsa zűrzavar az, ami feltűnően egyedivé és eredetivé varázsolja, ami különbözővé teszi bármitől, amit eddig olvastunk.

A történet középpontjában egyértelműen Sunny áll - annak ellenére is, hogy néha bepillantást nyerhetünk Maxon űrbéli kalandjába, hiszen ezek a kis epizódok csupán azt a célt szolgálják, hogy alátámasszák és megerősítsék Sunny érzéseit és dilemmáját. 

S bár a könyv egy bizarr, csavart szerelmi történet, ami egy kissé sérült férfiról és egy kissé sérült nőről szól -  mégis inkább Sunny saját története. Annak a története, hogy hogyan ébred rá saját különlegességére, hogyan tanulja meg tisztelni és elfogadni önmagát és hogyan tanulja meg meglátni a rejtőzködő valóságot a felszín mögött.

Anyja halálával, Maxon távozásával a saját, Shepford-szerű élete is megváltozik. Lassan, fájdalmasan, kínkeservvel rájön, hogy akkor vagyunk igazán szépek és különlegesek, ha önmagunk vagyunk, s hogy a tökéletes világ és a benne lévő emberek maguk is parókát hordoznak, hogy eltakarják saját kopaszságukat. Mert bizony, mindenki kopasz a maga módján. Ki így, ki úgy - mindenki a saját fájdalmas tökéletlenségét igyekszik leplezni azzal, hogy a normalitás és átlagosság leple mögé bújik. És Sunny lassan, de határozottan ráébred, ettől még senki sem lesz normális és átlagos, hogy mindenki a maga nemében egyedi és különleges, és a legkevésbé sem tökéletes...

Ugyanakkor a könyv egyfajta tisztelgés is a tudomány, a matematika, a fizika előtt, megtanítja, hogyan lehetséges a világot tudományos szemmel vizsgálni, mégis irracionálisnak maradni. Lydia Netzer csodálatosan egyedien alkalmaz matematikai metaforákat az érzelmek, az egyáltalán nem reális és megfogható dolgok érzékeltetésére, gyönyörű és utánozhatatlan képek ezek, melyekkel még soha azelőtt nem találkoztam máshol.

A könyvben gyakoriak az időbeli és térbeli ugrások - mindenféle sorrendiség nélkül -, mégis tökéletesen logikus és nyomon követhető annak szerkezete és cselekményvezetése. Belátást nyerünk a gyerek, a kamasz és a frissen házasodott Sunny és Maxon életébe, megtudunk róluk minden háttérinformációt, minden kiindulópontot, ami a jelenhez vezetett. 

S a könyv végén, a történet befejeztével a látszólagos kuszaság elsimul, a kép kitisztul, s mi ott maradunk lebegve az űrben, fogódzó és támpont nélkül, egy vizionált jövőképpel és számos összetett gondolattal. S hogy Holdra szállunk-e valaha? Azt döntse el mindenki a maga módján...

Karakterek:

A Lydia Netzer által felvázolt karakterek azt gondolom, mind erős, önálló jellemvonásokkal rendelkező alakokká váltak a történet során - ki élesebben, ki háttérbe szorulva mutatva meg önmagát. Én szerettem ezeket a mellékalakokat, tetszett, hogy mindenkinek saját kis története, saját tragédiája van, s hogy mindenki máshogy, másként igyekszik ezt feldolgozni. 

Sunny anyjának alakját kicsit hangsúlyosabbnak érzem a kelleténél, de végső soron nem volt zavaró.

Tökéletesen ábrázolt viszont Bubber és Maxon zavart, sérült személyisége, a bizonytalanságuk, a külön kis zárt világuk, a labilis alaptermészetük. Szeretnivaló, sérülékeny karakterek ők, akikért a könyv végére mi is tűzbe mennénk.

És aztán ott van Sunny. Sunny, aki erős, keménykezű asszony, aki arra hivatott, hogy összetartsa és irányítsa a családot, hogy segítsen kibogozni az összekuszálódott szálakat, megértetni a fiúkkal az élet és az ember működésének titkát. Hatalmas teher van az ő vállán, és hatalmas felelősség. Csodálom őt mindezért és megértem az összeomlását. Mégis... annak ellenére, hogy tökéletesen megértettem és felmentettem minden vádpont alól Sunnyt, valamiért mégsem sikerült őt megkedvelnem. Idegen, kevésbé rokonszenves, hideg egyéniségnek gondolom, és ezért nem került közel a szívemhez. Talán a kezdeti viszolygása miatt az anyaságtól, vagy a folytonos hazudozásai miatt - nem tudom. Sajnálom, mert szerettem volna őt szeretni. Nem sikerült...

Borító:

Senkit ne tévesszen meg a borító üdítő és nagyon is vidám képe. Ez nem egy habos-babos, rózsaszín történet. Aki arra számít, csalódni fog. Ez egy őrült könyv. Egy tudós könyv. Egy titkokat rejtő könyv. Én azt gondolom, mindezt talán legjobban a csillagképes, sötétkék borító fejezi ki legjobban, ez tükrözi leginkább a könyv hangulatát - még akkor is, ha nem ez a legszebb.

Érdekességek:

Lydia Netzer Detroitban született egy tanár házaspár gyermekeként. Ez azt eredményezte, hogy a tanév alatt Michiganben laktak, a nyári szüneteket pedig Pennsylvaniában töltötték egy farmon - akárcsak a könyvbéli Sunny és Maxon. Az egyetemen ismerkedett meg a férjével, akivel Norfolkba költözött, és két gyermeket vállaltak. 
Lydia az otthon tanulás híve, maga tanítja a gyermekeit otthonukban, emellett különböző szakkörökre járatja őket. Szeret utazni, elektromos gitáron játszik az együttesében, sokat olvas és természetesen az új regényén dolgozik.

Miközben olvastam a könyvet, folyamatosan egy dalt hallottam a fejemben, amit már hosszú évek óta sehol máshol sem. Ez egy ősrégi David Bowie szám, a Space Oddity. Mind a zene ma már vicces hangszerelése, a nevetséges videoklip - szerintem tökéletesen passzol a könyvhöz, hűen festve le annak hangulatát, témáját, tartalmát. Hallgassátok, és már tudjátok is, milyen ez a könyv...

A könyvet köszönöm az Athenaeum Kiadónak!