Könyves álompasik párbaja - Ian szavakkal harcol

Azoknak, aki eddig nem ismerték Iant, és azoknak is, akik ismerik, és tudják, mennyire nagyszerű karakter is Ő, íme egy kis válogatás Ian személyiségéről...

"Ian nem jött velünk. Csak üldögélt itt veled – azt mondta, nem érdekli, hogy nézel ki. Nem hagyta, hogy bárki más egy ujjal is a tartályodhoz érjen. Még nekem, vagy Melnek sem. De Doki hagyta, hogy végignézzem. Tök jó volt, Vanda. Nem értem, hogy azelőtt miért nem hagytátok, hogy nézzem. De segítenem nem volt szabad. Ian nem hagyta, hogy rajta kívül bárki is hozzád érjen.
Ian megszorította a kezem és odahajolt, hogy súgjon valamit azon a rengeteg hajon át. A hangja olyan halkan szólt, hogy csak én hallhattam. – A kezemben tartottalak, Vanda. És gyönyörű voltál."

"Ian addig emelte az arcom, amíg a szemébe nem néztem, még erősebben elpirulva. 

– Akkor maradsz. 

Ezzel megcsókolt, ott, mindenki előtt, de én gyorsan megfeledkeztem a közönségről. Ez így könnyű volt és helyes, nem osztott meg, nem zavart össze, nem váltott ki belőlem ellenkezést, csak Ian és én léteztünk, a folyékony kőzet megmozdult ebben az új testemben, és beolvasztotta az egyezségünkbe. 

– Maradok – egyeztem bele. 

Ezzel megkezdődött a tizedik életem. "

 

-Te vagy a legnemesebb, legtisztább lény, akit valaha is ismertem. Az univerzum sötétebb hely lesz nélküled – suttogta.

A lélegzete az enyémbe keveredett. Éreztem, hogy a sziklafal a hátamhoz ér, nekinyomódik. Ian

arra használta, hogy még jobban magához szoríthasson. Nem volt olyan testrészem, ami ne

forrott volna az övéhez.

Csak ketten voltunk, és olyan közel, hogy talán már nem is kettőnek számítottunk.

Egy szín ömlött végig az elmémen – egy szín, ami egy távoli életből szólított –, a ragyogó, szikrázó kék szín.

"- Kezdenek leülepedni a dolgok - jegyezte meg Ian Jebnek.

- Tudtam, hogy ez lesz. Mindnyájan értelmes emberek vagyunk itt.

Összevontam magamban a szemöldökömet.

- Pillanatnyilag ez így is van - nevetett Ian. - A bátyám most nincs itt."

"Amint Jamie eltűnt, odafordultam az álomkóros Ianhoz. – Menj, pihenj le. Miattam ne aggódj – majd keresek valami félreeső helyet. Mondjuk egy kukoricatábla közepén. 

– Hol aludtál tegnap éjjel? – kérdezte Ian meglepően éles tekintettel a félig zárt szemhéja alatt. 

– Miért? 

– Mert most alhatnék ott – te meg félreeshetnél mellettem."

A küzdelem nagyon erős, szükségünk van a szavazatotokra! Kérlek, adjátok le a voksotokat!!!

A szavazó űrlapokat ITT találjátok!!!

 

UGYE AZT SEM FELEJTETTÉTEK EL, HOGY A SZAVAZATOTOK LEADÁSÁVAL, ILL. A HOZZÁSZÓLÁSOKKAL NYERHETTEK IS!!!! A NYEREMÉNYEKRŐL BŐVEBBEN ITT OLVASHATTOK!!!