Hétfő este az a nagyszerű meglepetés ért, hogy jegyeket kaptam a Csillagainkban a hiba premier előtti vetítésére, amit tegnap -vagyis szerda - este rendeztek meg Budapesten.
.jpg)
Éppen egy éve, a tavalyi Könyvfesztiválon egyetlen könyvet kerestem vadul a hatalmas könyvforgatagban, és ajánlgattam agyra-főre Mindenkinek, akivel csak összefutottam: az új John Greent. Tudtam, éreztem, hogy ez valami nagyszerű lesz, hogy ez valami mélyet, valami megrendítő élményt ad majd! Aztán elolvastam a könyvet, szerettem, végigsírtam - csakúgy, mint mindenki.
Izgalommal követtem a megfilmesítés eseményeit, élveztem az író facebookon megosztott posztjait, az előzeteseket, Ed Sheeran csodálatos zenéjét. Mégis rendkívül féltem, vajon hogyan valósítják majd meg a filmes forgatókönyvet, azt a csodás hangulatot, azt a lélektépő érzelmi vihart, amit a könyv olvasás közben keltett. Mert bizony - lássuk be - egy érzelmekkel teli, romantikus, drámai történetet nagyon könnyű giccsé fordítani és beleesni a "nyálas romantika" hibájába.
Szerencsére itt nem ez történt! Mert bizony a Csillagainkban a hiba bizony egy kiváló könyvadaptáció! Talán a legjobb ebben az évben!
A film egyik legfontosabb momentuma, ami a legnagyobb meglepetést és pozitív csalódást nyújtotta rögtön a film elejétől kezdve, az a humor! Tökéletesen találó, szórakoztató, helyzethez és jelenethez optimálisan illeszkedő beszólásokkal, mimikával, színészi játékkal oldják fel a nézőkben a karakterek élethelyzete, betegsége keltette feszültséget, szinte tökéletesen ellazítanak, megnyugtatnak, szinte akaratosan húznak minket egy mosolygós, meditatív állapotba, hogy aztán a könyv vége felé, a boldogság tetőpontján porrá zúzzák a lelkünket és taszítsanak a legmélyebb kétségbeesés és fájdalom mélységére.
A jelenetek egyre több fájdalmat, egyre több érzelmet váltanak ki belőlünk, a nagyon bátor és nagyon őszinte képek teljesen letaglóznak. Nőként és anyaként azt mondom: nem elég a papírzsebkendő, meg az észrevétlenül kicsorduló könnyek féltve történő letörölgetése. Komoly erőfeszítések szükségesek, görcsös erőlködés, nagy, szájon át vett lélegzetek, hogy visszafojtsuk a feltörni készülő zokogást.
És ebben a kiszolgáltatott, kiborult helyzetben egyedül az vigasztal, hogy hallod a szomszédod szintén mélyről jövő lélegzeteit, meg az orrfújásokat néhány sorral mögötted. Aztán előtted. Aztán már mindenfelől...
És mégis, mikor lemennek az utolsó képkockák és felhangzik a már említett Ed Sheeran dal, ugyan kisírt és kivörösödött szemekkel, de mindenképpen mosolyogsz.
S ha még nem említettem a színészek alakítását, mindenképpen szólni kell róla néhány szót! Ansel Elgfort ugyanis olyan tökéletes természetességgel és beleéléssel alakítja Augustus Walters életvidám, pozitivizmustól sugárzó alakját, olyan őszinte átéléssel válik dühösen kétségbeesett beteggé, vagy éppen érzelmektől átfűtött szerelmes fiúvá, hogy minden tiszteletem és csodálatom az övé. Nagyszerűen játszott! Csakúgy, mint Shailene Woodley, akinek alakítása szintén dicséretet érdemel: Hazel Grace megformálójaként simán kenterbe veri a Divergent-beli Trist!
.jpg)
A narratíva nagyjából a könyv sorait követi, a forgatókönyv szintén tökéletesen illeszkedik az a regény eseményeihez és történéseihez, a film zenéi pedig egyszerűen kiválóak!
Egyetlen gond volt a film premier előtti vetítésével: a túlságosan hamar felkapcsolt lámpák, amik nem adtak lehetőséget elrejtőzni a sötétben és rendbe szedni magát a kisírt szemű nézőnek, valamint a kamerák, amit kíméletlenül az arcunkba vágtak a teremből kifelé igyekezve, holott még a hangunk sem volt a mienk a sírás okozta rekedtség után...:)
És végül a sokat emlegetett dal, ami lassan kedvenccé válik:
Éppen egy éve, a tavalyi Könyvfesztiválon egyetlen könyvet kerestem vadul a hatalmas könyvforgatagban, és ajánlgattam agyra-főre Mindenkinek, akivel csak összefutottam: az új John Greent. Tudtam, éreztem, hogy ez valami nagyszerű lesz, hogy ez valami mélyet, valami megrendítő élményt ad majd! Aztán elolvastam a könyvet, szerettem, végigsírtam - csakúgy, mint mindenki.
Izgalommal követtem a megfilmesítés eseményeit, élveztem az író facebookon megosztott posztjait, az előzeteseket, Ed Sheeran csodálatos zenéjét. Mégis rendkívül féltem, vajon hogyan valósítják majd meg a filmes forgatókönyvet, azt a csodás hangulatot, azt a lélektépő érzelmi vihart, amit a könyv olvasás közben keltett. Mert bizony - lássuk be - egy érzelmekkel teli, romantikus, drámai történetet nagyon könnyű giccsé fordítani és beleesni a "nyálas romantika" hibájába.
Szerencsére itt nem ez történt! Mert bizony a Csillagainkban a hiba bizony egy kiváló könyvadaptáció! Talán a legjobb ebben az évben!
A film egyik legfontosabb momentuma, ami a legnagyobb meglepetést és pozitív csalódást nyújtotta rögtön a film elejétől kezdve, az a humor! Tökéletesen találó, szórakoztató, helyzethez és jelenethez optimálisan illeszkedő beszólásokkal, mimikával, színészi játékkal oldják fel a nézőkben a karakterek élethelyzete, betegsége keltette feszültséget, szinte tökéletesen ellazítanak, megnyugtatnak, szinte akaratosan húznak minket egy mosolygós, meditatív állapotba, hogy aztán a könyv vége felé, a boldogság tetőpontján porrá zúzzák a lelkünket és taszítsanak a legmélyebb kétségbeesés és fájdalom mélységére.
És ebben a kiszolgáltatott, kiborult helyzetben egyedül az vigasztal, hogy hallod a szomszédod szintén mélyről jövő lélegzeteit, meg az orrfújásokat néhány sorral mögötted. Aztán előtted. Aztán már mindenfelől...
És mégis, mikor lemennek az utolsó képkockák és felhangzik a már említett Ed Sheeran dal, ugyan kisírt és kivörösödött szemekkel, de mindenképpen mosolyogsz.
S ha még nem említettem a színészek alakítását, mindenképpen szólni kell róla néhány szót! Ansel Elgfort ugyanis olyan tökéletes természetességgel és beleéléssel alakítja Augustus Walters életvidám, pozitivizmustól sugárzó alakját, olyan őszinte átéléssel válik dühösen kétségbeesett beteggé, vagy éppen érzelmektől átfűtött szerelmes fiúvá, hogy minden tiszteletem és csodálatom az övé. Nagyszerűen játszott! Csakúgy, mint Shailene Woodley, akinek alakítása szintén dicséretet érdemel: Hazel Grace megformálójaként simán kenterbe veri a Divergent-beli Trist!
A narratíva nagyjából a könyv sorait követi, a forgatókönyv szintén tökéletesen illeszkedik az a regény eseményeihez és történéseihez, a film zenéi pedig egyszerűen kiválóak!
Egyetlen gond volt a film premier előtti vetítésével: a túlságosan hamar felkapcsolt lámpák, amik nem adtak lehetőséget elrejtőzni a sötétben és rendbe szedni magát a kisírt szemű nézőnek, valamint a kamerák, amit kíméletlenül az arcunkba vágtak a teremből kifelé igyekezve, holott még a hangunk sem volt a mienk a sírás okozta rekedtség után...:)
És egy mondatban összegezve a fent leírtakat:
A Csillagainkban a hiba az a film, amit mindenkinek látnia kell!
És végül a sokat emlegetett dal, ami lassan kedvenccé válik:
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése